A járás központjától, Beregszásztól 24 kilométerre, Mezőkaszony és Beregsom közelségében terül el az egykori Bereg vármegye egy települése, Zápszony. Első említése 1271-ből származik. Nevének eredetére vonatkozóan két elmélet is ismert. Az első szerint egy hasonló nevű, itt élő nemesi családtól ered, míg a másik magyarázat a Szernye egy ágától eredezteti. Jelenleg több mint másfélezer lakója van, akik között bőven akad ügyes kezű kézműves és mesterember egyaránt.
Víz alatt és sár alatt
A kender megmunkálásának folyamatáról Bojtos Magdolna mesélt. Ezt a hajdan nélkülözhetetlen fontosságú ipari növényt a zápszonyiak a Szernyében áztatták. A férfiak karókat ütöttek le a vízben, s arra fektették a kévéket, amelyekre aztán sarat pakoltak. A kévék legalább egy hétig álltak így a vízben, de kicsivel több idő sem ártott meg nekik, mert úgy még könnyebben lejött a növény "haja" (héja). Áztatás után a férfiak kiszedték a kévéket a víz alól, lerázták róla a pocsolyát, a nők pedig a víz tetején simárolták (eltávolították a haját). Majd kiszélesítették a kévék alját, hogy megálljanak, s így megszárították. Hazaszállítás után pár nap további száradás következett, aztán előkerült a kendervágó, s jött a dörzsölő. Ennek helyszíne a tornác volt. A lányok megkapaszkodtak annak karfájába, s lábaikkal dörzsölték a szálakat a porban. Közben jöttek a fiúk, ment a beszélgetés, dalolás. A dörzsölés után ismét "pihent" egyet a kender, hogy puhuljon, s ezután került a gerebenre (vasecsetre), majd a napon kifehérítették. Így "születtek" meg végül a szálak.
A fonóba néhány fiatalasszony is el-eljárt, de leginkább 15-16 éves lányok, olyanok, akik, ahogy Magda néni édesapja mondogatta, bölcsőbe nagyok, de ágyba még kicsik voltak. A lányok dalolására megérkeztek a fiúk is, sokszor olyan sokan, hogy be sem fértek mind a házba. A fonók megszokott játéka a Kútbaesés volt. Egy fiú leült az ajtó elé tett kisszékre (vagyis beleesett a kútba). Ő mondta meg, hogy ki húzza ki onnan – természetesen, puszival. Ha a választott lány nem akarta, akkor a bíró egy összesodort kendővel jól ráhúzott a magát kérető leányzóra. Ha az így sem volt hajlandó puszit adni, akkor rosszul járt, hisz bosszúból lefosztották orsójáról a fonalat, s a lány üres kézzel ment haza, amit a kedves mama persze nem tolerált.
Az így készült fonálból szőtték aztán az inget, abroszt, kendőt, ruhaneműt, amit boltban nem lehetett akkoriban megvásárolni.
Az ilyen alkalmak az ismerkedésre is jó alkalmak voltak. Magda néni is hasonlóképp ismerte meg azt a legényt, aki később a férje lett. Ha egy fiú hazakísért egy lányt, az már udvarlási szándékát is mutatta. Természetes tehát, hogy az apák, anyák ellátták tanácsaikkal serdülő lányukat. Például azzal, hogy a lány vigyázzon, nehogy becsapja valamelyik fiú, mert a fiúk bizony huncutak. Egy szegény lánynak a becsülete az egyetlen vagyona.
És ha már huncut fiúk... Szokás volt hajdan Zápszonyban, hogy a fiatalok megtréfálták a születésnaposokat. Míg az illető szűk vagy szélesebb körben ünnepelt, valaki odalopódzott az ajtóhoz, s hamuval megtöltött, használaton kívüli cserépedényt, szilkét vágott az ajtóhoz. Mire az első ijedtség után a születésnapos az ajtóhoz rohant, addigra a bűnös elszelelt.
A zápszonyi krónikás
"A mai ember számára is fontos, hogy ismerje gyökereit, őseinek életkörülményeit, településének múltját, hisz ez a hozzánk oly közel álló történelem hagyatéka. Falvaink múltjának a tanulmányozása elősegítheti szüleink és nagyszüleink gondolatainak a megértését, amiből számos bölcsességet szűrhetünk le, ennélfogva a későbbiekben saját gyarapodásunkat szolgálhatja" – olvasható Zápszony szülötte, dr. Csatáry György történész, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára által összeállított, 2013-ban kiadásra került Zápszonyi krónika előszavában. A kiadvány rövid összefoglalást kínál Zápszony múltjáról, jelenéről, beleértve a település vallási-, kulturális- és sportéletét, nevezetességeit, s nem utolsósorban röviden bemutatja a falu életében fontos szerepet betöltő személyeket, s neves szülötteit, többek között dr. Brenzovics Mariannát, a Rákóczi-főiskola tanárát és dr. Brenzovics Lászlót, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alelnökét.
Reszelőnyél és guillotine
Szatmári János 20 éves kora körül kezdett el faesztergályozással foglalkozni. Egy mesterember mellett leste el a folyamat minden csínját-bínját, de az okulás még nem ért véget nála. "Az ember míg él, addig mindig tanul valamit – magyarázta. – A mai napig is vannak olyan furfangos munkák, amiket meg kell tanulnom."
Volt is alkalma bőven a mesternek a tanulásra, hisz első munkája, nevezetesen egy reszelőnyél elkészítése óta számos dologgal foglalkozott már. Készített például egyedi bútorrészeket restaurátorok számára, matrjoskákat, sőt, guillotine-t is (nyaktiló) színházi kelléknek. Az általa használt szerszámok közt számos olyan is akad, amit saját maga készített. Elmondta, hogy nagyon fontos, hogy a mesterember gyakorolja is szakmáját, hisz saját magán tapasztalta, hogy egy év kihagyás után nehézkes újra belejönni.
Staférung és zsák
Csatáry Gabriella már gyerekkorában megismerkedett a szövés folyamatával. Akkoriban, az 1900-as évek közepe felé haladva, ez nem egyszerűen egy olyan dolog volt, amire az édesanyák megtanították lányaikat, hanem szükséges is. Ahogy azt Gabriella néni is mesélte, annak idején nem tudtak mindent megvásárolni a boltban, mint most, így a zsákokat, kendőket, pokrócokat is nekik maguknak kellett megszőniük. S persze bőven volt mit szőni a staférunghoz is. Az általa szőtt pokrócok ma is nagy becsben állnak otthonában.
Telelnek a bogárkák
– 1986 óta méhészkedem – mesélte Szaniszló Ferenc. – Édesapámnak is volt vagy 10 család méhe, de ő még kasban tartotta őket, amit mi már csak rajbefogásra használunk. Nekem egy rafajnaújfalui ember mesélt a méhészkedésről, amikor ott dolgoztam a kolhozban. Elmagyarázta nekem a dolgokat, s apósom, aki asztalos volt, készített nekem kaptárakat. Vettem 4 méhcsaládot, ami aztán gyarapodott. Volt olyan is, hogy 110 családom volt. De az atkák miatt egyszer kiment az egész, nem maradt egy méhecském se. Azután vettem 10 családot, s azóta, hál'Istennek minden rendben van. Most a 44 kaptárban 88 család telel. Közel van a hegy, teli akáccal. Volt olyan év, hogy húsz 40 literes kanna mézem lett. De az elmúlt 3 évben már csak 4-6 kanna telik meg. Szárazság van, leperzselődnek a virágok. Ilyenkor a kereteket készítem. Egy asztalos megcsinálja nekem a léceket, én meg összeszegelem, drótozom. Erre kerül majd a műlép, erre tud majd az anya fiasítani. A mézet a szomszédok és a viszonteladók is vásárolják. Nem nehéz munka ez, csak odafigyelés kell. Meg szeretni kell a bogarakat. Anélkül nem ér semmit az egész. Nem is méhész az, aki nem szereti őket. A feleségem is nagyon szereti őket, szeret is velem "bogarászni". Sőt, van, hogy ő tanít engem – jegyzi meg tréfásan. Szaniszló Ferenc át is adta már ismereteit másoknak. Négy tanítványa már önállóan is méhészkedik.
Bicikliküllő kötőtű helyett
– Nyolcéves korom óta kézimunkázok – mesélte Váradi Teréz. – Négyen voltunk lánytestvérek. Mindig a nővéreim mellé álltam és figyeltem, mit hogy csinálnak. Akkor nem volt még kötőtű, ezért bicikliküllőket reszelgettek ki és azzal kötöttek. Én meg kerestem egy kis drótot, megreszelgettem, és azzal kezdtem el kötögetni. A kötés volt a legelső, amit megtanultam. Utána jött a hímzés, horgolás. Régen nagyon sokat lehetett ezzel keresni, mert divatban volt az ilyesmi. Árván nőttünk fel, mert apánk a lágerben maradt. Öten voltunk testvérek, hát muszáj volt ügyesnek lennünk. Hobbim is volt ez, de megrendelésre is készítettem, ami kellett. S amit megláttam, azt meg is csináltam később. Volt, hogy megláttam Beregszászban egy nőt, akinek megtetszett a pulóvere. Addig követtem, amíg magamban meg nem jegyeztem, be nem gyakoroltam annak mintáját. A kolhozidőben táskákat, kötőket, munkáskesztyűket, óraszíjat, pénztárcát készítettem. Közben persze mentünk paradicsomot kapálni is, ha épp azt kellett. Tíz évig csoportvezető is voltam. De jártam dolgozni a Majolikába is. Ott vagy négyen voltunk. Mi elkészítettük az alapot agyagból, korongon megformáztuk, a nővérem, Kota Rozália, aki festéssel is foglalkozott, megfestette őket. Vázákat, tányérokat, csészéket, padlóvázákat, virágcserepeket is készítettünk. Ezek nagyon népszerűek voltak nemcsak a környéken, mert nem sorozatgyártásban készültek, hanem mind egyediek voltak.
Terike néni nem "csak" ilyesmivel foglalkozott életében, hisz munka után volt, hogy éjfélig is kis faragott képeket készített. Sok kislány kereste, s keresi fel ma is, hogy tanuljon tőle.
Tóth Sándor borász
Tóth Sándor édesapjától vette át a szőlőtermesztés, borkészítés tudományát. Gyerekkorától kezdve segédkezett édesapjának a munkában, tőle tanulta meg ültetni és oltani is a szőlőt. Egy szürettel 1000-1500 liter bort készít, amely még az édesapjától örökölt hordókban érlelődik.
Reméljük, hogy Zápszony jelenlegi és jövőbeli lakói, nemzedékei mind felismerik majd gyökereik megismerésének fontosságát, hogy az a bizonyos gyarapodás minden időkben megvalósuljon.
Akinek van kiegészítenivalója Zápszony múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.