Munkácson a Rákóczi-kastély udvarán kialakított emlékhelyen gyűlt egybe vasárnap délelőtt a helyi magyarság, hogy az 1944 novemberében sztálini lágerekbe hurcolt magyarokra és németekre emlékezzék.
Gajdos Olga, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) Munkácsi Alapszervezetének elnöke, városi tanácsi képviselő a szervezők nevében a megjelenteket köszöntve emlékeztetett: kötelességünk emlékezni azokra, akiknek 69 évvel ezelőtt egyetlen bűnük magyarságuk, németségük volt. Az évfordulós emlékezéseket évek óta fáradhatatlanul szervező Olga néni örömének adott hangot, hogy ez alkalomból a város lakói és az eseményre érkezett vendégek oly szép számban egybegyűltek az egykori szovjet parancsnokság udvarán, ahol annak idején a férfilakosságnak a "málenykij robotra" gyülekeznie kellett, s ahol fél évszázaddal később a munkácsi magyar közösség felállíthatta az áldozatok emlékére Matl Péter helyi szobrász kőből faragott alkotását. A szónok a rendezvény vendégei között üdvözölhette többek között a kassai II. Rákóczi Ferenc Cserkészcsapat tagjait, a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Körének küldöttségét, Hudák Magdát, a Kárpátaljai Német Szövetség elnökét, Gulácsy Gézát, a KMKSZ alelnökét, valamint Popovics Pált, a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség (KMCSSZ) elnökét.
Viski János, Magyarország Ungvári Főkonzulátusának vezető konzulja köszöntőjében hangsúlyozta, kötelességünk emlékezni azokra, akiktől éveket raboltak el a lágerek, vagy akiktől a legértékesebbet vették el – az életüket. A szovjetrendszernek nem munkáskezekre volt szüksége, az elhurcolással a magyar és német családokat akarták megrendíteni, mert a terror kiagyalói tudták, hogy a nemzet alapja a család, s ha a családokat összeroppantják, azzal a nemzetet roppantják össze – fogalmazott a szónok. Tervük azonban nem sikerült, tette hozzá, mert ha sok nehézség árán is, de a kárpátaljai magyarság ma is él és őrzi nemzeti identitását.
Popovics Béla, a KMCSSZ tiszteletbeli elnöke beszédében jelezte, nemcsak emlékezni gyűlünk össze novemberben az elhurcoltak emlékművénél, hanem erőt meríteni a helytállásukból, hitükből és élni akarásukból. Mint fogalmazott, a magyar nemzet eltiprására irányuló szovjet politika része volt, hogy elvitték a családfőket, majd a papjainkat is, hogy pásztor nélkül maradjon a nyáj, később pedig, a '40–'50-es évek fordulóján a katonaköteles fiatalságot vitték munkára a Donbászra. A támadásra a magyarság a közösségek, a családok erősödésével és hatalmas demográfiai robbanással válaszolt, emlékeztetett Popovics Béla, hozzátéve, hogy az élni akarás a hetvenes években polgárjogi mozgalomban nyilvánult meg, majd a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején, a Szovjetunió széthullásakor kulturális és érdekvédelmi szervezetek létrehozásában manifesztálódott.
Popovics szerint meg kell tanulnunk, hogy egyetlen, egységes magyarság létezik a Kárpát-medencében, s akkor leszünk erősek, ha megajándékozzuk egymást a kincseinkkel, s egy lesz a nyelvünk, a kultúránk, egy a célunk is, mert egy nemzet vagyunk. Ugyancsak fontos az egészséges önértékelés, hisz van mire büszkének lennünk, ehhez azonban meg kell tanulni, el kell sajátítani a kultúránkat – tette hozzá. Külön kiemelte a szónok a családok fontosságát, hangsúlyozva, hogy a gyermekek képezik a nemzet alapját.
Lengyel Zoltán, Munkács polgármestere az egybegyűltekhez szólva emlékeztetett, hogy az elhurcolások áldozatainak nincs sírjuk a városban, ahol hozzátartozóik leróhatnák kegyeletüket. Ezért fontos, hogy a közösség összegyűljön, s emlékezzék rájuk, valamint a sztálini terrorra. Nincs jövője ugyanis annak a népnek, amely nem emlékszik a múltjára, idézte a szónok a régi bölcsességet, hozzátéve: azért is fontos emlékezni a történtekre, hogy soha ne ismétlődhessenek meg a majd hetven évvel ezelőtti borzalmak, s mindaz, ami a második világháborúhoz vezetett.
A továbbiakban Pogány István római katolikus plébános és Taracközi Gerzson református tiszteletes imádkozott az elhurcoltakért és az áldozatokért. Fohászaikat a helyi római katolikus egyházközség, illetve a református gyülekezet kórusainak, valamint a baranyai német vendégek énekkarának fellépése foglalta keretbe.
Gulácsy Lajos nyugalmazott református püspök, aki annak idején maga is megjárta a sztálini lágereket, az egybegyűltekhez szólva annak fontosságát hangsúlyozta, hogy el tudjuk fogadni a szenvedést, mint Isten nevelő eszközét, "mert szükség van reá". Ezzel együtt az idős lelkész a megemlékezés, az áldozatok szenvedéseinek felidézése kapcsán óvott a kétségbeeséstől és a reményt helyezte a középpontba. Mint fogalmazott, nem a halálra kell készülnünk, hanem a mennyeknek országára.
Kretz Eleonóra, a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Körének elnöke a megemlékezés résztvevőihez szólva különös szeretettel köszöntötte a jelenlévő fiatalokat, hiszen, mint rámutatott, az ő feladatuk lesz folytatni a múlt kutatását, hogy semmi se vesszen feledésbe abból, ami a második világháborút követően a németséggel és a magyarsággal történt a Kárpát-medencében. Az 1944-es elhurcolások jövőre esedékes hetvenedik évfordulójával kapcsolatban úgy fogalmazott, az a dolgunk, hogy a nemzeti emlékezet megőrizze a múltat, s a világ is halljon róla, mert nem biztos, hogy külföldön tudják, mi történt.
A munkácsi megemlékezés a Himnusz eléneklésével és koszorúzással ért véget.