A Felső-Tisza mentén nemzetrészünk végváraiként sorakoznak a magyar nyelvszigetek, illetve szórványok. A beolvadás elleni küzdelmünkben – Szolyva, illetve több, Ungvár mellett fekvő, s az asszimilációnak ugyancsak kitett falu magyarjaihoz hasonlóan – ők jelentik "a legkülső védővonalat", melynek elvesztése hatalmas csapást jelentene számunkra, velük együtt nemzetünk pótolhatatlan része tűnne el. "Végváraink" legkeletebbre eső "erőssége" a Fehér-Tisza mentén fekvő Tiszabogdányban élő magyar szórvány.
Község a Tisza egyik forrása közelében
Az írások tanúsága szerint a település – a környékbeli tanyákból – a XVIII. század folyamán szerveződött faluvá. Az 1700-as évek végén pedig jelentős méretű betelepülés történt, melynek során az erdőgazdálkodásban és a fafeldolgozásban járatos magyar és német telepesek is szép számban költöztek be a Rahótól 15 kilométerrel keletre eső településre. A Tisza egyik forrásága, a Fehér-Tisza völgyében, a sebesen rohanó folyó két partján elterülő falu fölé fenségesen magasodnak a Máramarosi-havasok fenyvesekkel borított vonulatai. S ha a folyóvölgyben tovább haladunk kelet felé, a falut elhagyva, rövidebb autóút vagy több órai gyaloglás után megérkezhetünk a Fehér-Tisza forrásához.
A csehszlovák érában ruszin, az 1939-től 1944-ig tartó magyar világban magyar tannyelvű elemi iskola működött a községben, melyet 1945-ben ukrán oktatási nyelvűvé változtattak, jelenleg pedig ugyancsak ukrán tannyelvű középiskolába járhatnak a helység gyermekei. Az 1944-es szovjet megszálláskor 135 magyar és német férfit hurcoltak el a Gulagra, ahol hét deportáltat halasztott meg a sztálini rezsim, s már a hazatértek is mindannyian elhunytak.
Szökés a gőzmozdony szeneskocsijában
A község legidősebb magyar férfilakosa, a 85 éves Balogh Frigyes a Tiszabogdánytól nagyon messze eső ugocsai községben, Salánkon látta meg a napvilágot 1927. november 23-án, s csak a történelem szele sodorta Kárpátalja egyik legkeletebbi településére.
– 1947-ben megannyi magyar fiúval együtt engem is elvittek "Donbász"-ra, de olyan körülmények között utaztunk, mintha minket is a lágerbe hurcoltak volna – meséli az idős férfi. – Egy napra kaptunk 10 deka szalonnát és 20-30 deka fekete kenyeret, vizet meg mikor adtak, mikor nem. Donyeckbe érve, fél évig tanultunk a bányász-szakiskolában, majd munkába álltam az egyik bányában. Nyolc hónap múlva azonban megbetegedtem, véres lett a vizeletem, ám amikor orvoshoz fordultam a panaszommal, az kezelés helyett csak azt mondta: menjek vissza dolgozni. Én meg elhatároztam, hogy elszököm. Mivel fizetést nem adtak, s egy árva kopekem sem volt, ezért szabadidőmben szabályosan kéregettem a donyecki utcákon, hogy vehessek fél kiló szalonnát, valamint egy vekni kenyeret. Kifigyeltem, melyik tehervonat visz szenet Kárpátaljára, fellopakodtam az egyik, oda tartó vonat gőzmozdonyának a szeneskocsijába, befúrtam magam a szénbe (arra, persze, ügyeltem, hogy levegőt is kapjak), s úgy utaztam vissza a vidékünkre. Két napig tartott az út Munkácsig. Közben – mivel nem volt vizem – semmit sem ittam. Nehéz volt a szomjazás, de kibírtam. Ahogy a fűtő lapátolta a szenet a mozdony kazánjába, úgy fúrtam magam egyre hátrább a szénben. Szerencsére nem vettek észre, Munkácson pedig leóvakodtam a szerelvényről, és hazagyalogoltam.
Otthonában hozzátoldottak a házfalhoz egy 1 x 1 méteres kis rejtekhelyet, ott húzta ki a nappalokat, míg éjszakára előmerészkedett a búvóhelyéről, és a szobában tért nyugovóra. Félt, persze, a razziázó milicistáktól, s amikor egy ízben a családja deszkát vásárolt egy Tiszabogdányból Salánkra szekerező árustól, elment vele a Tisza forrásvidékére, ahol biztonságban érezhette magát, mert ott nem kereste a hatóság. Egy helybeli magyar kovács, Sipos Károly műhelyében vállalt munkát, kitanulta a kovácsmesterséget, és három évig dolgozott a kisiparos mellett, majd a helybeli erdőgazdaság kovácsműhelyében helyezkedett el, s lovakat patkolt, szekérkerekeket vasalt, mert akkor még lovakkal vontatták ki az erdőből, és szekereken fuvaroztatták el a kitermelt fát. Az erdészetnél dolgozott nyugdíjba vonulásáig, közben 1954-ben feleségül vett egy tiszabogdányi magyar lányt, született egy fiuk, s egy fiú- és egy lányunokával, valamint két dédunokával büszkélkedhet.
Alapszervezet – 99 taggal
– Tiszabogdánynak jelenleg 5004 lakosa van, a közeli Vidricska községben pedig (mely három évvel ezelőttig falunk társközsége volt) 250-en laknak – tájékoztat Tresza Mária, az 1990-ben megalakult, s ma 99 tagot számláló helybeli KMKSZ-alapszervezet elnöke. – A két településen 25 színmagyar és 96 vegyes házasságban élő magyar él, s több mint a felük nyugdíjas. A magyar származású fiatalok már nem nagyon értik és beszélik a nyelvünket, de azért ők is eljönnek a rendezvényeinkre. Itt 1945 óta nem volt magyar iskola, a hegyek árnyékoló hatása miatt – a parabolaantennák megjelenéséig – a magyar tévéadásokat sem nézhettük, a helybeli szlávok pedig úgy néztek, és úgy néznek ránk, mint a véres rongyra. Azért igyekszünk megmaradni. 1992-ben a temetőben emléktáblát avattunk a sztálini kényszermunkatáborokban elhunyt helybeli magyarok tiszteletére, s évente, mindenszentek napján megemlékezünk róluk. Megünnepeljük március 15-ét, s amíg még jobban bírtam járni, a helybeli művelődési házban megtartottuk a közgyűléseinket, ezek keretében pedig felköszöntöttük a 80 évesnél idősebb KMKSZ-tagokat. Az idén azonban már elmaradt a közgyűlésünk.
Római katolikus szentmisék a pravoszláv templomban
A tiszabogdányi magyarok a római katolikus vallást követik, így sorsuk összefonódott az egyházéval.
– Úgy az 1770-es évekre datálható az egyházközség megszületése – fejti ki Mikulyák László felső-Tisza-vidéki esperes, rahói plébános, aki Mankovics Sándor rahói káplánnal együtt szolgál Tiszabogdányban, bár az utóbbi időben főleg Sándor atya látja el a lelkipásztori teendőket. – A jelenleg az ortodoxok tulajdonában lévő Kisboldogasszony-templomot a XIX. században közösen építették fel a helyi görögkatolikusok és római katolikusok. Innen 1947-ben "kitettek minket", 1968-ig a temetőkápolnában került sor a szentmisékre és a pászkaszentelésre, de 1968-tól lehetőségünk van arra, hogy újból a templom Lourdes-i Szűz Mária oltáránál misézhessünk. Az ortodoxokkal való "együttélésünk" békés és kiegyensúlyozott. Az 1940-es években tervbe volt véve a római katolikus templom felépítése, már ki volt jelölve a telek, és elkészültek a tervrajzok. Sőt, 1943-ban itt járt Boldog Scheffler János szatmári püspök, aki jóváhagyta a felépülendő új templom tervrajzait. A munkálatokat azonban meghiúsította az 1945-ös hatalomváltás.
Hetente egy alkalommal, vasárnap, valamint a jelentősebb egyházi ünnepeken kerül sor szentmisére, mintegy 18–25 fő vesz rajtuk részt, többnyire idősek, néhány középkorú és 3-4 fiatal. A szentmisék magyar nyelven folynak, de a nagyobb ünnepek alkalmával, amikor sok olyan hívő is eljön, akik évközben nem látogatják a templomot, akkor ők azt kérik, hogy ukránul olvassák fel az evangéliumot, és tartsák meg a szentbeszédet. Az egyházközség amúgy mintegy 80-100 főből áll, de a pontos számot nagyon nehéz megállapítani a vegyes házasságok miatt.
– Az egyházközség lélekszáma egy helyben mozog – folytatja beszélgetőtársam. – Öt éve szolgálok itt, s ez idő alatt két temetésre és egy esküvőre került sor. A gyülekezet elöregedett, nagyon kevés a fiatal. Harmadik éve folyik rendszeres hitoktatás, Szedlák Erzsó néni fogadott be minket a házába, és Svatoslava irgalmas nővér oktatja a gyermekeket, mintegy 15-18-at, de csak egy részük római katolikus, a többiek görögkatolikusok vagy ortodoxok. A Karitász alkalomadtán ruhaneművel segíti a rászorulókat. A hívek pedig elzarándokolnak a környékbeli búcsúkra, illetve Rahóra, az anyák napi, a Szent István-napi és a március 15-i ünnepségekre.
Egy halvány reménysugár
– A néhai Papariga Éva tanárnő úgy 12 évvel ezelőtt vasárnapi iskola keretén belül kezdte oktatni a magyar nyelvet a helybeli középiskolában, elhunyta után két évig szünetelt a tanítás, négy éve pedig én tartom a foglalkozásokat – magyarázza Gyabljukné Sütő Ilona alsóosztályos tanítónő. – Rahón lakom, onnan járok ki Tiszabogdányba hetente kétszer, s délután tartom meg az órákat, mindkét alkalommal kettőt a 2–4. osztályosok, s ugyanennyit az 5–11.-esek által alkotott csoportban. Az utóbbi években 22-23 gyermek vesz részt a foglalkozásokon, csak 3 százalékuk ukrán, a többiek mind magyar gyökerekkel rendelkeznek, de az utóbbiak is nemegyszer szinte a nulláról kezdik elsajátítani a nyelvünket, mert a magyar származású szülők is alig tudnak magyarul, gyermekeik jó esetben mintegy 10-15 százalékos nyelvismerettel rendelkeznek, amit 20-23 százalékosra növelek. A magyarországi Falvak Kultúrájáért Alapítvány DVD-lejátszót, kivetítőt, valamint Az első 100 szavam magyarul című kiadvány több példányban adományozta nekünk, emellett nagy segítséget kapunk Punykó Máriától, a KMPSZ szórványprogram-felelősétől, illetve a rahói Ukrán–magyar Információs és Oktatási Kulturális Központot felkereső anyaországi vendégektől, akik olvasó-, illetve meséskönyveket, szépirodalmi kiadványokat ajándékoznak a központnak.
Az oktatást az alapoktól kezdik, a mindennapi élet tárgyköréből vett beszédtémákkal, majd lépésről lépésre haladva tanulnak meg egyre helyesebben írni és olvasni magyarul. Verseket is tanulnak, meséket, elbeszéléseket, regényrészleteket olvasnak, s a nyelvtannal is megismerkednek, de a nyelvismeretük hiányosságai miatt csak alacsony szinten. Megünneplik a karácsonyt, a húsvétot, március 15-ét, augusztus 20-át, megemlékeznek október 6-ról, nemzeti ünnepeink kapcsán megismerkednek a magyar történelemmel, s többen az említett központban működő magyar néptánckör foglalkozásait is látogatják.
A legtöbb férfi az építkezéseken vállal munkát
A 2000-ben felbomlott gazdaság volt tagjai csak kevés, sovány legelőhöz jutottak, a kertekben krumpli, karalábé, sárgarépa, retek, a gyümölcsösökben alma, kisebb mennyiségben körte terem, de semmiből sem jut a piacra.
– A helybeli munkaképes magyar férfiak többsége a moszkvai, kijevi, csehországi, illetve a kárpátaljai építkezéseken helyezkedett el, s jelenleg többen dolgoznak Moszkvában és Kijevben, mint a különböző kárpátaljai városokban, mert az előbbi helyeken jobban megfizetik őket, noha az ukrán, illetve az orosz fővárosból gyakorta csak évente kétszer látogathatnak haza – ejt szót a megélhetési helyzetről Tresza Mária. – Emellett egy brigád is dolgozik a helybeli erdőgazdaságban, de csak kevés magyar vállal benne munkát – fűzi hozzá.