A Csapról kiinduló s Ungvár felé zakatoló vonat – hét kilométerrel a határváros elhagyása után – lefékez egy 702 lelket számláló, 86 százalékban magyarlakta kis falu, Téglás vasútállomásán, mely községet nemcsak vasúton lehet könnyen megközelíteni, hanem a Csap–Ungvár–Kijev főútvonalon közlekedő autóbuszok is sűrű forgalmat bonyolítanak le a megyeközpont, valamint országunk egyik legfontosabb nyugati határátkelője között.
Kétszáz évről – dióhéjban
A két Árpád-kori helység, Csap és Szürte között hosszú évszázadokig csak sűrű ártéri erdő övezte a Bodrog felé igyekvő Latorcát, míg csak a folyó révénél – a XVIII. század második felében – fejlődésnek nem indult egy kezdetben csupán pár házból álló falu, Téglás, melyről 1786-ban emlékeznek meg az első hivatalos okmányok. Nevét pedig valószínűleg egy hajdani, téglából emelt épületről kaphatta, melynek már csak az emléke maradt meg. Másfél évszázaddal ezelőtt már vendégfogadó is állt a községben, szállást kínálva a Csap és Ungvár között közlekedő utasoknak, s a két település közelsége folytán gyors fejlődésnek indult a falu, ahol 1890-ben már közel száz ház sorakozott. Az I. világháborúban 11 téglási katona halt hősi halált, s a helység egyik lakosa, az 1922-es születésű Szidor József mintegy tíz évvel ezelőtt családi síremlékükre vésette az elesettek neveit, hogy megőrizze azokat az utókor számára. A második világégésben hat helybeli honvéd adta életét a hazáért, míg a szovjet katonaság – itteni "bemutatkozása" során – 1944 őszén 50 magyar férfit hurcolt el az akkor mindössze 550 lakost számláló településről, ám hihetetlen szerencsével – vagy inkább az isteni Gondviselésnek köszönhetően – 45-en viszontláthatták szeretteiket, míg ötükkel végzett a nácinál semmivel sem különb sztálini hatalom. 1953-ig önálló községi tanáccsal rendelkezett a falu, ám ekkor összevonták a Szürtei Községi Tanáccsal, s csak 2003-ban nyerte vissza önállóságát.
Tartalékosként a szovjet hadifogolytáborokban
A helység legidősebb lakosa a kilencvenéves id. Necze Sándor, aki második világháborús magyar honvédként "ismerkedett meg" a szovjet hadifogolytáborokkal.
– Itt, Tégláson láttam meg a napvilágot 1921 szeptemberében. Hárman voltunk testvérek, de egyikünk sem tanult tovább, hanem szüleinkkel együtt gazdálkodtunk a 15 köblös földünkön. Az ungvári piacon értékesített terményfelesleg mellett pedig kocákat, teheneket, bikákat is neveltünk eladásra, mely utóbbiakon a szürtei, a nagybakosi, a nagydobronyi vagy éppen a csapi állatvásárokon adtunk túl – meséli élettörténetét a hajlott korához képest viszonylag fiatalos kinézetű bácsika. – 1942-ben azután engem is behívtak katonának, a 24-es számú gyalogezredbe, s Munkácson képeztek ki lövésznek, de egyszer sem vetettek harcba, mindvégig tartalékban maradtunk. A front közeledtével egészen a Dunántúlig hátráltunk, s Székesfehérváron estem fogságba. Előbb a város Lujza Szanatóriumában helyeztek el minket, ahol az udvaron, a puszta földön aludtunk, s napokon át ennivalót sem kaptunk. Majd a település közelében felépítettek egy drótkerítéssel háromszor körülvett hadifogolytábort (a kerítés mentén, 50 méterenként, géppuskával felszerelt őrtornyok sorakoztak), ahonnan képtelenség volt kiszabadulni, a próbálkozás egyet jelentett volna a biztos halállal. Persze, így is sokan ott fejezték be az életüket, végzett velük az éhség, ami nem is csoda, hisz' naponta mindössze egy evőkanálnyi megfőzött búzadarát kaptunk étel gyanánt. Azután bevagoníroztak bennünket, s a krasznaurali táborba szállítottak. 70-en voltunk bezsúfolva a marhavagonba, két-három naponta beadtak egy kanna vizet, de egy falat kenyeret sem kaptunk, s az őrök naponta dobálták ki a vagonból a halottakat. 1945 júliusában értünk az Ural-vidékre. Eleinte fát vágni vittek a közeli erdőbe, majd orvosi vizsgálaton estünk át, ami abból állt, hogy egy orvosnő megcsipkedte a fenekünket, így állapítva meg, mennyire vagyunk legyengülve, s milyen munkára oszthatnak be minket. Én egy ércbányába kerültem, ahol egy mongol asszonnyal együtt csilléket tologattam. Alig értettük egymás szavát, azt sem tudtam kideríteni, miért került a lágerbe.
Naponta ettünk egy kulacsnyi köleskását, 20 deka feketekenyeret, s olyan vizet ittunk, amibe vörösfenyőgallyat áztattak, talán azért, hogy ne kapjunk el valamilyen fertőzést. Kecskeólakból sebtében átalakított barakkokban laktunk, s nekünk magunknak kellett megtisztítani a lakóhelyünket az állatok ürülékétől. Kályha ugyan volt, de hiába vette körül a tajga a tábort, egy darab fát sem kaptunk, hogy fűthessünk, miközben korán beállt a tél, s odakint – 45 Celsius-fokra hűlt le a levegő. Takarót sem adtak, csupán a katonaköpenyünkbe burkolózhattunk, de így is rettenetesen fáztunk. Minden éjjel meghalt 4-5 hadifogoly, az őrök pedig reggelenként csak azt mondták, hogy még ez is kevés. (Így "tartották be" a szovjetek az időközben megalakult ENSZ-nek a hadifoglyokra vonatkozó rendelkezéseit... – L. M.) December 20-án végre véget értek a szenvedéseim, s több bajtársammal együtt hazaengedtek. A kolhozosításig még a saját földünkön gazdálkodtunk, de miután mindent elvettek tőlünk, semmi kedvem nem volt belépni a kollektív gazdaságba, ezért inkább a Csapi, majd az egykori Ungvári Mozdonyszínben helyezkedtem el, kitanultam a hegesztői munkát, s hegesztőként mentem nyugdíjba. Aztán elszálltak az évek, a három gyermekem után született ugyanannyi unokám, illetve dédunokám. S bár két-három éve még részt vettem a jószág gondozásában, ma már jobbára csak bent a házban, tévénézéssel töltöm idős napjaimat.
Gondok és tervek az önállósodás után
– A polgármesteri hivatalnak még nincs saját épülete, jelenleg a helybeli óvodában működünk. Az első években nehéz volt kigazdálkodnunk a fenntartásunk költségeit, ám a tanácsi földek bérbeadásából jelenleg már elegendő összeg folyik be a számlánkra, így megoldódtak az anyagi gondjaink, sőt nagyszabású falufejlesztési terveken gondolkodunk – magyarázza Szűcs Sándor polgármester. – Önerőből, remélhetőleg már jövőre kiépítjük a vezetékes ivóvízhálózatot, majd mielőbb szeretnénk megoldani a csatornázást is. Evégett részt kívánunk venni egy magyar–szlovák európai uniós pályázaton, emellett az Ungvári Járási Tanács támogatására is számítunk, a munkát pedig – kedvezményes ár mellett – a Nyírvíz Építő- és Szolgáltató Kft. végezné el. Mivel főútvonalon helyezkedünk el, földeket tudnánk bérbe adni befektetők számára, s már jelentkeztek is érdeklődők, akik iparvállalatokat létesítenének a község területén.
Szükség is lenne rájuk, mert jelenleg, sajnos, megcsappantak a munkalehetőségek. 2000-ben felosztották a volt kolhozt, melynek során a volt tagok 3,8 hektáros parcellákat kaptak, s eleinte jó ár mellett értékesíthették a búzájukat a csapi, a szürtei, illetve az ungvári sütödékben, ám már ezek működésében is zavarok léptek fel, s a gazdálkodóknak nem kedvező állami agrárpolitika következtében parlagon hever a szántók nagyobbik része. A kilenc farmergazdaság is csak vegetál, a földek egy részét pedig a gálocsi Fecske Mezőgazdasági Vállalat, valamint az ungvári Sztefánia Mezőgazdasági Vállalat vette bérbe. Vannak, akik a háztájiban megtermelt zöldséget, tojást, tejet, sőt a felnevelt baromfik egy részét értékesítik a megyeközpont piacain. A legtöbben a csapi vasútállomáson dolgoznak, megannyi téglási lakos pedig ungvári cégeknél vállalt munkát.
"Az orosz munkagépek drágábbak, de jobb minőségűek, mint az ukrán gyártmányúak"
Egy fuvarozó cég, valamint egy asztalosipari kisvállalat is működik a község területén. Az utóbbi tulajdonosa Mitro László.
– Már az édesapám is asztalos volt, a szakmai fogások nagy részét tőle lestem el. 2006-ban beindítottam a saját kisvállalatomat, egyedül dolgozom, s kezdettől fogva bútorokat készítek megrendelésre, nagyobbrészt az Ungvári járásba, de Kárpátalja más településeire is, a bútorokat saját magam fuvarozom el. Eddig Técső volt a legtávolabbi hely, ahová eljutottam. Főleg előszoba-, illetve konyhabútorokat készíttetnek velem, de gyártottam már ebédlőbe való szekrényeket, székeket, illetve asztalokat is – fejti ki beszélgetőtársam. – A faanyagot ungvári cégektől szerzem be, de 2006 óta száz százalékosan megdrágult az alapanyag, így én is ugyanilyen mértékben voltam kénytelen felemelni az áraimat. Új, külföldi, illetve belföldi gépekkel dolgozom, s megjegyezném: az orosz munkagépek drágábbak, de jobb minőségűek, mint az ukrán gyártmányúak, az előbbiekre két év garanciát adnak, s 6-8 esztendeig bírják a megterhelést, míg az utóbbiak garanciája már egy év leteltével lejár, s elég hamar "beadják a kulcsot", így jobban megéri, ha orosz szerszámokat vásárolok.
Téglástól a Vajdaságig
– Az Ignácz Mária által vezetett Téglási Kultúrház az Ungvári járás egyik legjobban működő magyar művelődési háza, amiben nem kis része van a Rózsa Népdalegyüttesnek – tér át a polgármester a kultúra területére.
– Az idén, október 29-én ünnepeltük a népdalegyüttes megalakulásának negyedszázados évfordulóját, melynek alkalmából megrendeztük a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. által támogatott I. Téglási Népdal- és Népzenei Fesztivált, melyből hagyományt szeretnénk teremteni – tájékoztat Szikora Csilla, az együttes jelenlegi vezetője. – Külföldi vendégszerepléseket is vállalunk, de mivel, enyhén fogalmazva, nem vet fel minket a pénz, csak akkor tudunk elutazni, ha pályázati pénzeket nyerünk hozzá, s a belföldi fellépéseinkhez is jól jön a támogatás, az idén például a KMKSZ finanszírozásának köszönhetően juthattunk el a técsői Aranyősz Kórustalálkozóra. Nemzetközi fesztiválokon is bemutattuk a tudásunkat, például a Felvidéken, Magyarországon, s kétszer is felléptünk testvértelepülésünkön, a vajdasági Ludason. Természetesen részt veszünk a kárpátaljai magyar folklórfesztiválokon is. Idősebb téglási asszonyok részvételével megalapítottuk a Népdalkedvelők Klubját, melynek segítségével helyi népdalokat igyekszünk felkutatni, lejegyezni. De az utánpótlásról sem feledkeztünk meg, ezért létrehoztuk az iskoláskorú fiatalokból álló Margaréta leány énekcsoportot, hogy legyen, aki majd tőlünk átveszi a stafétabotot.
Egy templom, melyet 21 éve újból megnyitottak, s egy másik, mely még csak a tervekben szerepel
A téglási lakosok zöme a római vagy a görög katolikus vallást követi, bár szórványban más hitűek is élnek a településen. A római katolikusok 1990-ben kapták vissza 1932-ben épült, s a görög katolikusokkal közösen használt templomukat.
– 311 lélek alkotja a Szürtei Római Katolikus Egyházközséget – mutatja be gyülekezetét Koleszár János gondnok. – Szentegyházunk felépülése előtt a hívek Ungváron vagy Csapon vettek részt a miséken, egyházközségünk pedig kezdettől a ráti plébániához tartozik, s jelenleg is Snep Román ráti plébános jár ki hozzánk hetente kétszer, megtartani a hétközi, illetve a vasárnapi misét. Az idén volt két temetésünk, 4 esküvőnk s ugyanannyi keresztelőnk, de akad olyan év, amikor egy gyermek fejét sem hajtjuk keresztvíz alá. A hitoktatást pedig egy helybeli vallástanár vezeti a Szürtei Középiskolában. Karitász szervezetünk nincs, a Ráti Karitász oszt édességet a téglási gyermekeknek Mikulás-napon, karácsonykor, illetve húsvétkor. Mi pedig évente kétszer pénzt gyűjtünk, amiből élelmiszereket vásárolunk az idősek, a betegek, továbbá a szegény sorsú hívek számára.
– A II. világháború előtt a lakosok fele görög katolikus volt, egyházunk 1949-es betiltása után viszont sok hívőnk római katolikus lett, ám újabban ismét feléledőben van a hitünkhöz való ragaszkodás érzése – fejti ki Szkoropádszki Péter palágykomoróci parochus, aki a hétközi és a vasárnapi szent liturgia megtartása mellett hitoktatásban is részesíti a téglási görög katolikus gyermekeket. – Az idén még egyetlen keresztelőre, illetve esküvőre sem került sor, míg sajnos egy hívünket ki kellett kísérnem a temetőbe. A szürtei központú Dorcas Kárpátalja Segélyszervezet évi rendszerességgel, élelmiszerrel és ruhaneművel támogatja a rászorulókat, pénzeszközökkel segítjük a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görög Katolikus Líceumot, s távlati terveink közt szerepel egy saját görög katolikus templom felépítése, melyhez jelenleg támogatókat keresünk.
Majálisok, hagyományőrző fesztivál, kirándulások
– 1989-es megalakulásunkat követően, 1991-ben emlékművet állítottunk a temetőben a II. világháborúban elesett téglási honvédek, valamint a "málenykij robot" áldozatainak a tiszteletére – tájékoztat Kriczky Katalin, a jelenleg 242 tagot számláló helybeli KMKSZ-alapszervezet alelnöke. – Tavalyelőtt, valamint az elmúlt évben a falu lakosságát megmozgató, nagy sikerű majálist szerveztünk, az idén pedig két pályázatot nyújtottunk be a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-hez, melyek egyike révén megrendeztük a hagyományőrző szüreti mulatságokat, a másik, Őseink nyomában című pályázat eredményeként pedig honismereti kirándulást szervezünk a tagság számára, felkeresve Munkácsot, a Szolyvai Emlékparkot, valamint a Vereckei-hágót. A magyar kultúra napján évente csoportosan utazunk Ungvárra, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház (Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház) előadásának a megtekintésére, s részt veszünk a KMKSZ március 15-i ungvári ünnepségén, valamint a tiszaújlaki Turul-ünnepségen.