Az ünnepség kezdetén Gulácsy Géza, a KMKSZ Munkácsi Középszintű Szervezete elnöke üdvözölte a megjelenteket, köztük Balogh Dénest, a Magyar Köztársaság Ungvári Főkonzulátusának konzulját, dr. Kerekes Henriettát, a beregszászi magyar konzulátus konzulját, Lukács Jánost, a Magyar Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok és Hadisírgondozó Hivatala munkatársát, Kovács Miklóst, a KMKSZ elnökét, Gajdos Olgát, a KMKSZ Munkácsi Városi Alapszervezetének elnökét, Boruzs Bélát, az "Életet az éveknek" Munkácsi Magyar Nyugdíjasklub elnökét, Popovics Pált, a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség (KáMCSSZ) elnökét, Kizman Zoltánt, a Kárpátaljai Német Szövetség elnökét, Hudák Magdát, a Munkácsi Német Szövetség elnökét, Lengyel Zoltánt, a Latorca-parti város polgármesterét, Schink Istvánt, a Munkácsi II. Rákóczi Ferenc Középiskola igazgatóját, Kristofori Olgát, a Munkácsi Szent István Líceum igazgatóját, Gulácsy Lajost, a Kárpátaljai Református Egyházkerület nyugalmazott püspökét, Taracközi Gerzson helybeli református lelkészt, valamint Czapkó Mihály munkácsi római katolikus diakónust. Az elnök beszédében felidézte, hogy egykor katonai temető vette körül az emlékművet, melyben az osztrák-magyar, a német, az orosz, a román, illetve az olasz hadsereg volt katonái aludták örök álmukat (nemzetiségükre való tekintet nélkül mindegyikük neve felkerült az oszlopon elhelyezett márványtáblákra). Az 1960-1970-es években, amikor a szovjet állami politika részét képezte a magyar múlt emlékeinek a megsemmisítése, felszámolták az I. világháborús sírkertet, rátemetkezve a katonák végső nyughelyeire, s magát a Pro Patria-emlékoszlopot is le akarták dönteni, ám szerencsére nem boldogultak az igencsak jól megépített, hatalmas emlékművel. A felszólaló köszönetet mondott Gajdos Olga elnök asszonynak, aki fáradhatatlanul munkálkodott a felújításhoz szükséges hivatalos engedélyek beszerzésében, Lengyel Zoltán polgármesternek, amiért nem engedte, hogy az ügy a hivatalnoki szűklátókörűség zátonyára fusson, Illésfalvy Péter budapesti hadtörténésznek, a Magyar Honvédelmi Minisztérium munkatársának, aki Popovics Béla, a KáMCSSZ tiszteletbeli elnökének közvetítésével eljuttatta Munkácsra az itt eltemetett I. világháborús hősi halottaknak a Bécsi Katonai Levéltárban őrzött névsorát, az egykori Szülőföld Alapnak, mely anyagilag támogatta a munkálatokat. Megjegyezte: ez a táblaavatás a KMKSZ által kezdeményezett "temető-program" egyik állomása. Ennek keretén belül eddig sikerült feltérképezni és dokumentálni a munkácsi kamjankai és a régi oroszvégi temetők magyar sírjait, egészében mintegy ötezer nevet. A kamjankai temetőben például közel 170 nevezetes személy van eltemetve, nyolc 1848-as hős, több mint 25 egyházi személy, Munkács több polgármestere és jegyzője, nemegy magas rangú hivatalnok, katonatiszt, orvos, tanár, zenész stb. S a program keretében visszaállítottak több ledőlt síremléket, megtisztítottak megannyi, növényzettel benőtt sírt.
Dr. Kerekes Henrietta kifejtette: a világháborúk során hozott magyar áldozatok a holnap ígéretei, méltók hát rá, hogy meghajtsuk fejünket a nemzet hősei előtt, akik halálukkal a magyar történelmet formálták. Nyugodjanak békében idegen és magyar földben egyaránt. Balogh Dénes az emléktáblák felavatása kapcsán leszögezte: a hajdani véres küzdelmek emléke a béke és az országok közötti szoros, baráti együttműködés fontosságára figyelmeztet bennünket, mert csak az utóbbiak révén tudjuk elkerülni az újabb tragédiákat. Majd köszönetet mondott a szervezőknek az emlékhely létrehozásáért, mellyel azt is kifejezésre juttatták, hogy a halott katona immár nem ellenség, a sírokban nincsenek győztesek és vesztesek, s minden elesett megérdemli a végtisztességet és a megemlékezés virágait. Míg Lengyel Zoltán arra hívta fel a figyelmet, hogy a márványtáblákra felvésett nevek valamikor mind egy-egy élő, többnyire fiatal korban lévő embert jelentettek, akik nemzetiségüktől függetlenül, a halál helyett élni szerettek volna, s annak a kívánságának adott hangot, hogy soha többé ne legyenek háborúk.
Kovács Miklós elmondta: még ma is vannak, akik két részre osztják a II. világháborúban elesett katonákat, úgy vélekednek, hogy a Vörös Hadsereg fegyveresei hősök voltak, míg ellenfeleiket fasisztákként vagy legfeljebb értelmetlenül elpusztult, szerencsétlen áldozatokként tüntetik fel. Ám nekünk, magyaroknak is jogunk van rá, hogy hősi halottakként emlékezzünk meg azokról a katonáinkról, akik egyenruhát öltöttek, amikor fegyverbe szólította őket a haza, s mindenkinek kijár a tisztelet, aki életét adta nemzetünkért. Beszéde további részében kitért rá, maguk az ukránok is megosztottak abban a tekintetben, kiket tartsanak hősöknek: az Ukrán Felkelő Hadsereg harcosait vagy a vörös csillagos katonákat, de vegyük tudomásul: ránk, magyarokra mindegyikük ellenségként tekintett. S bár még nem dőlt el, hogy a jövő ukrán iskolásai melyik volt háborús fél elesettjeinek a sírjain helyezzék majd el virágaikat, nekünk már most tisztában kell lennünk vele: a mi diákjainknak itt van a helyük, a magyar áldozatok emlékműveinél, hogy megkoszorúzzák azokat. Tiszteljük hőseinket, s ezáltal tiszteljük meg magunkat is.
Czapkó Mihály diakónus arra emlékeztette a megjelenteket, hogy a Bibliában is olvashatjuk: senkiben sincs nagyobb szeretet, mint aki életét adja felebarátaiért, és mindig vannak hősök, akik utolsó csepp vérüket is elhullajtják másokért, az elesett katonákban is ezt a szeretetet láthatjuk. Taracközi Gerzson tiszteletes szintén rámutatott: fontos ápolnunk hőseink emlékét, ugyanakkor megjegyezte, hogy a háború nem Isten útja, az Úr nem harcra, hanem egymás szeretetére, tiszteletére, megsegítésére teremtett minket, embereket. Az Isten felé vezető út nem a háború útja: ne a gyűlölet, hanem a szeretet munkálkodjon mindannyiunk szívében. Végezetül Czapkó Mihály felszentelte az emlékművet, s arra buzdította az egybegyűlteket, hogy vegyenek példát a legnagyobb áldozattól sem visszariadó katonáinkról, s tegyenek meg mindent a magyar nemzet boldogulásáért.