A Vérke-parti városból Ilosva felé kanyargó főútvonalon haladva, több mint tíz kilométer megtétele után egy gyönyörű erdővel övezett, ám csapnivaló minőségű, gidres-gödrös bekötőúthoz érünk, s a kátyúk közt szlalomozva hamarosan egy 2018 lakost számláló, 80 százalékban magyarlakta, dimbes-dombos községbe érünk, melynek nem egy pontjáról szép kilátás nyílik az északkeleti láthatárt lezáró Szinyák-hegység kéklő vonulatára. Ez Beregújfalu, a Bereg-vidéki tömbmagyarság egyik "végvára", melytől északra, illetve keletre már csak ukrán falvak sorakoznak.
A település határában a Kr. e. VI–IV. században emelt halomsírokat tártak fel, ami azt mutatja, hogy az ember már a vaskorban megtelepedett a Beregi-hegyek északkeleti magaslatain, melyek lábaitól a Szernye-mocsár húzódott a messzeségbe. A községet megemlítő első fennmaradt okmány 1261-ből származik, melyben IV. Béla királyunk megerősítette az egri püspökséget az akkor még Pereknek nevezett falu tulajdonjogában. S mivel az oklevél szerint a helységet még "a második honalapító" apja, az 1205-től 1235-ig uralkodó II. András adományozta a püspökségnek, így biztosak lehetünk benne, hogy már a XIII. század első évtizedeiben is létezett. 1378-ban viszont Irtásfalva néven tesznek róla említést, ami arra utal, hogy a település az azt körülölelő, egykor hatalmas beregi erdőből kihasított irtáson jött létre, egy 1463-as keltezésű okiratban azonban már Wyfalw-ként (vagyis Újfaluként) tesznek róla említést, nevét pedig később – megkülönböztető célból – Beregújfalura bővítették.
A hagyomány úgy tartja – s ezt a korabeli források is megerősítik –, hogy a korábbi évszázadokban hiúzok, medvék, sőt európai bölények is éltek a községet övező rengetegben, ahol II. Rákóczi Ferenc is szívesen vadászott, s 1709-ben itt töltötte a január 29-éről 30-ra, valamint a szeptember 19-éről 20-ra virradó éjszakát. Lehoczky Tivadar Bereg vármegye monográfiája c. műve szerint pedig még az 1870-es évek derekán is szép számban éltek farkasok a beregújfalui erdőben, melynek területe napjainkban is több ezer hektárra rúg, ám ordasok már nem találhatók benne.
Az első világháború éveiben 300 helybeli lakos harcolt a világégés különböző frontjain, s 28-an hősi halált haltak, míg a II. világháborúban 20-an estek el, az 1944-ben a Gulagra deportált 139 magyar férfi közül pedig 45-en sohasem láthatták viszont otthonaikat.
A második világháború egyik túlélője a község legidősebb lakosa, a 98 éves Tamási József.
– 1913-ban születtem, Csongoron, ahol édesapám erdőmunkásként dolgozott a Fekésházy grófok ottani erdejében, s korai gyermekéveimből nincsenek is róla emlékeim, mivel végigharcolta az egyesztendős koromban kitört I. világháborút, s csak 1918-ban, a harcok elültével szerelt le – emlékezik vissza beszélgetőtársam. – 1935-ben behívtak a csehszlovák hadseregbe, Csehországba vezényeltek, s két évig szolgáltam ott, mint tüzér. Leszerelésem, majd az 1938-as felszabadulás után egy munkácsi cipészmester mellett elsajátítottam a suszterszakma minden csínját-bínját, ám még az inaséveimet töltöttem, amikor 1941-ben Magyarország belépett a második világháborúba, így én is magamra öltöttem a honvéd uniformist, s kikerültem a keleti frontra. A tábori tüzérségnél szolgáltam, s a gyalogságunk előrenyomulásakor vagy éppen a visszavonuláskor nekünk kellett fedeznünk a bakákat. Egyszer meg találat érte azt az épületet, melyben a tüzérségi megfigyelőink tartózkodtak, s hirtelen elhallgatott az általuk használt telefon, mellyel minket irányítottak. Pár bajtársammal együtt nekem kellett előrerohannom a házba, kideríteni, mi történt. Láttuk, hogy a megfigyelők már halottak, s közülünk is egyesekkel végeztek a felénk záporozó orosz golyók, de legalább a telefont el tudtuk hozni.
A visszavonulás során, Lengyelországon, konkrétan Varsón keresztül Budapestre húzódtunk vissza, s én is részt vettem a magyar főváros védelmében. Egyszer nem messze tőlem csapódott be a földbe a szovjet nehéztüzérség egyik gránátja, s a légnyomás a közeli, romos ház falához csapott, ahol egy gerenda is rám esett, de kisebb zúzódásokkal megúsztam a dolgot. 1945 kora tavaszán azután – Budán – hadifogságba kerültem. Két évig "élveztem" a Vörös Hadsereg "vendégszeretetét" a poltavai hadifogolytáborban, ahol meg is betegedtem, így Munkácsra hoztak, a hadikórházba. Azóta is azért imádkozom, hogy ne legyen több háború, és senki se élje át azt, amin mi keresztülmentünk.
Felépülésem után hazamentem Csongorra, majd idenősültem Beregújfaluba, s nyitottam egy kis cipészműhelyt, ám az államosítás során ezt elvették tőlem, s bekényszerítettek a kolhozba, ahol a mezőkön kellett dolgoznom, titokban viszont továbbra is javítgattam a falubelijeim cipőit. A fináncok, persze, sűrűn jártak a nyakamra, gyanítva, hogy nem hagytam fel az eredeti szakmám gyakorlásával, néha a kertek alatt jöttek fel, hogy rajtakapjanak, ám ez sohasem sikerült nekik, mert csak késő este láttam munkához. Aztán a kicsiny munkabér miatt elegem lett a kolhozból, s a Beregszászi Vasgyárban helyezkedtem el, ahol nagyon nehéz volt a munka, de legalább többet is fizettek érte. Az üzemből mentem nyugdíjba.
Egy lányunk és két fiunk született, de a kislányunk még gyermekként elhagyta ezt a földi világot, 1973-ban pedig a feleségem is követte őt. Harminc éve Béla fiamékkal lakom, aki asszonyt hozott a szülői házba, s immár négy unokával, valamint három dédunokával büszkélkedhetem.
– A KMKSZ Beregújfalui Alapszervezete 1989. szeptember 17-én alakult meg közel ötven taggal, s jelenleg 180 tagot számlál – mutatja be az alapszervezetet Heé Roland elnök. – Alapító tagja Tihor Béla, Heé Béla és Tóth Ferenc volt, első elnökévé Ghéczy Elemért választották. Őt követően az alapszervezetet 1996-ig Heé Béla, majd 1996–2011 között Tóth Ferenc vezette. A megszületésünket követő esztendőben, a református templom kertjében felállítottuk a II. világháború és a sztálinizmus áldozatainak emlékművét, s a református egyházközséggel együtt, évről évre megemlékezünk mind a hősi halottakról, mind a deportáltakról, ezenkívül rendszeresen megtartjuk nemzeti ünnepeinket. A KMKSZ-alapszervezet részt vett a Zöld Program lebonyolításában is. A KMKSZ programjaiban való részvétel mellett, 2009-ben, valamint 2010-ben négy ifjúsági és sportrendezvényt bonyolítottunk le, foci-, illetve asztalitenisz-tornákkal, hat község (Beregújfalu, Tiszacsoma, Kígyós, Gut, Sárosoroszi, Rafajnaújfalu, Nagymuzsaly) fiataljainak a részvételével. 2009-ben majálist, a következő esztendőben – Húszéves a KMKSZ címmel – gyermeknappal egybekötött ünnepséget szerveztünk. Ápoljuk a betlehemezés nálunk még igencsak élő hagyományát, négy felnőtt s ugyanennyi gyermek betlehemes csoport működik a faluban. 2001-ben, 2009-ben és 2010-ben egy-egy, általam felkészített csapat részt vett a Kárpátaljai Magyar Betlehemes Találkozón, melyet két évvel ezelőtt meg is nyertünk, de a másik két alkalommal is előkelő helyezést értünk el (2001-ben például harmadikok lettünk), s mindhárom alkalommal kijutottunk a Nemzetközi Betlehemes Találkozóra. Tavaly és tavalyelőtt, karácsonykor megrendeztük a Beregújfalui Betlehemes Találkozót, melyen öt csoport jelent meg községünkből, Tiszacsomáról, Sárosorosziból, Nagymuzsalyból, valamint Salánkról. A múlt évben a KMKSZ, valamint a KMKSZ Ifjúsági Szervezetének a helyi alapszervezete újból létrehozta a községi futballcsapatot, mely kisebb-nagyobb eredményeket elérve, immár két éve ismét részt vesz a járási labdarúgó-bajnokságban. Az idén, június 4-én, a KMKSZ megyei, illetve beregszászi középszintű szervezetének a támogatásával – Beregújfalu 750 éves címmel – mi bonyolítottuk le a jubileumot méltató szabadtéri ünnepséget, melyből színvonalas kulturális programmal részt vállalt a helyi általános iskola is, mellyel szintén gyümölcsöző kapcsolatokat ápol az alapszervezet. Szervezetünk rendszeresen részt vesz a KMKSZ rendezvényein, pl. legutóbb nagy számban képviseltettük magunkat a tiszaújlaki Turul-ünnepségen, majd azt követően a halábori Tisza-parton tartott juliálison. Az iskolai vizsgaidőszak leteltével pedig, egy általam megszervezett egész napos kirándulás során 35 helybeli általános iskolás tekinthette meg Munkács nevezetességeit, köztük a híres-nevezetes várat.
A KMKSZ-alapszervezet feladatai közé tartozik még a vízum-igényléshez szükséges támogatóinyilatkozat-kérelmek kiállítása is.
– Beregújfaluban több mint 10 farmergazdaság működik, melyek tulajdonosai többnyire szemesterményeket (kukorica, búza stb.) termesztenek. – tájékoztat tovább Heé Roland. – Majdnem minden család foglalkozik szőlővel is, a beérett gyümölcsöt a beregszászi konzervgyárban értékesítik, vagy saját fogyasztásra készítenek belőle bort. Az utóbbi időben a Tihor farmergazdaság dinnyetermesztéssel is foglalkozik, melynek szép és bő termését a munkácsi piacon, vagy viszonteladóknál értékesítik. Ezenkívül gyümölcsöse is van a farmergazdaságnak. Több család belevágott a fóliaházas zöldségtermesztésbe is. Beregújfalu tekintélyes szarvasmarhaállománnyal rendelkezik, van olyan család, amelyik 2-3 jószágot is tart. A falu körüli állami erdőgazdaság több ezer hektáron gazdálkodik, mely szintén számos lakosnak nyújt munkalehetőséget.
– 1250 lélek alkotja az 1555-ben megszületett Beregújfalui Református Egyházközséget, melyben az utóbbi években 20-22 temetésre, 13-14 keresztelőre és 8-10 esküvőre kerül sor – mutatja be a gyülekezetet ifj. Halász Dezső református lelkész. – S bár itt húzódik a magyar – ukrán etnikai határ, sőt néhány ukrán is él a településen, nagyon kevés vegyesházasság köttetik, de a közelebbi-távolabbi magyar települések lakóival sem nagyon keveredünk, a fiatalok többnyire helyben találnak párt maguknak.
1993-ban hivatalosan visszakaptuk a volt parókiánkat, ám az épületben működött a községi óvoda, s csak a múlt évben vehettük ténylegesen is birtokba a régi paplakot, miután a gyermekintézmény új otthonra lelt a helybeli általános iskola végre helyreállított régi épületében. 1996 és 2002 között viszont – külföldi református egyházak támogatásával, s a hívek kétkezi munkájával – felépült a gyülekezeti termet is magába foglaló új parókiánk, s karácsonykor ide hívjuk össze a falu idős lakosait, úrvacsorával egybekötött istentiszteletet, ezt követően pedig szeretetvendégséget rendezve a számukra. Ugyanitt tartjuk meg az 5–9.-es iskolások hittanóráit, míg az alsósok vallásoktatására a helybeli általános iskolában kerül sor. Két vallástanárunk, feleségem, a lelkészi végzettséggel rendelkező Halász-Balog Zita, valamint Molnár Szilvia az elmúlt tanévben 140 gyermeket oktatott, s a feleségem emellett ifjúsági foglalkozásokat is tart.
A gyülekezet több tagja diakóniai közösséget szervezett, melynek tagjai felkeresik a beteg, idős híveket, szükség esetén pénzadományban részesítik őket, s ha betegségük vagy hajlott koruk miatt már nem tudják felkeresni a templomot, magnószalagra vagy CD-lemezre felvett istentiszteletet hallgattatnak meg velük, hogy ők se maradjanak lelki vigasz, lelki táplálék nélkül. Az egyházközséghez tartozó gazdák pedig minden évben élelmiszereket adományoznak a Nagyberegi Református Líceumnak, s egy vasárnapi perselypénzt is felajánlunk az egyházi tanintézmény támogatására.
A 2000-es évek elejétől minden nyáron egyhetes hittantábort szervezünk a gyülekezet gyermekei számára, ám az új parókiánkban kialakított gyülekezeti teremben elég szűkösen tudtuk elhelyezni a foglalkozások résztvevőit, így az idén első ízben már a régi paplak adott helyet a rendezvénynek, s úgy tervezzük, hogy a jövőben is ott fogunk sort keríteni a gyermek-, illetve az ifjúsági összejövetelekre. Ám mivel annyira leromlott az épület állaga, hogy a tetőtől a padlóig fel kell újítani, ezért pályázni fogunk a Bethlen Gábor Alapnál, hogy biztosítsuk a szükséges anyagiakat a munkálatok elvégzéséhez, s a nyugati egyházi segélyszervezetek támogatására is számítunk.
– Beregújfaluban már csupán néhány idősebb asszony sző, s ők is ritkán teszik ezt, nagyobb mértékben már csak én foglalkozom a beregi szőttes készítésével – magyarázza Orosz Gizella szövőnő, a népművészet mestere. – Az apai nagyanyámtól, az apai nagynénémtől, valamint a kígyósi Derceni Violától, a népművészet mesterétől sajátítottam el a mesterséget. Hat-hét évesen kezdtem szőni, előbb csak egyszerű, fehér vásznat, illetve rongypokrócot készítettem, majd megtanultam, miként kell mintákat vinni a fehér vászonba – leginkább őszirózsás, makkos, csillagos, szőlő- vagy tölgyfaleveles mintákat szeretek készíteni –, s 20-21 éves korom óta állandó jelleggel szövöm a beregi szőtteseket. Sohasem tartoztam kolhozi brigádhoz, senkitől sem akartam függeni, inkább kiváltottam az iparengedélyt, s a munkácsi piacon értékesítettem az asztalterítőimet, a párnahuzataimat, a díszkendőimet, a szakácskötényeimet, a rongypokrócaimat, vagy az engem felkereső magyarországi, illetve kijevi turistáknak adtam el azokat. Ezenkívül kiállításaim voltak a Beregújfalui Művelődési Házban, a helybeli általános iskolában, valamint a Beregszászi Járási Állami Közigazgatási Hivatal kiállítótermében.
Újabban viszont kevesebb turista látogat el hozzám – a községünk kissé félreesik a főutaktól –, ezért a beregszászi turisztikai üzleten vagy az ugyancsak a járási központban található református egyházi könyvesbolton keresztül értékesítem a termékeimet, s több darabot is ajándékoztam a Beregvidéki Múzeumnak. A fehér cérnát a beregszászi piacon, a színeseket pedig egy nyíregyházi szaküzletben szerzem be, de sajnos, a mai fiatalok már nem becsülik meg annyira a kézimunkákat, s az utóbbi években megcsappant a beregi szőttes iránti igény. Ugyanakkor az utóbbi 4-5 esztendőben nagy keletje lett az egyszínű, fehér vászonpokrócoknak.
A mi családunkban viszont nem fog kihalni a beregi szőttes készítése, megtanítottam rá a menyemet, Krisztinát, s a nagyobbik unokámmal, a most hétéves Eugéniával is kezdem elsajátíttatni a mesterséget, aki már négyévesen megtanult rongypokrócokat szőni, így van, aki továbbviszi a hagyományt.