Mindössze hét kilométerre Ungvártól, a csapi határátkelő irányából az Uzsoki-hágó felé tartó főút s a vele párhuzamosan húzódó vasútvonal mentén egy 1179 polgárnak otthont adó község, Homok terül el az Alföld északkeleti peremén, a Kárpátok előterében. Több mint fél évszázaddal ezelőtt még magyar többségű településnek számított – az 1940-es népszámlálás adatai szerint 601 nemzettársunk mellett mindössze 14 ruszin, 8 szlovák, illetve 6 egyéb nemzetiségű személy lakta a falut –, ám a szovjetkorszakban megkezdődött, felülről szervezett szláv betelepítések következményeként már csak 430-an vallják anyanyelvüknek a magyart.
1288-ban, a nem sokkal korábban Magyarországra betelepült, s jórészt még csak névlegesen keresztény kunokkal cimboráló, igencsak pogány életvitelű IV. (Kun) László király idejében íródott az az oklevél, mely első ízben tünteti fel – Hunky alakban – az akkoriban még nagyon kicsiny Ung-vidéki falucska nevét, melyről bő fél évszázad múltán már Homukként, illetve Humukként tesznek említést a források. Az első időkben az Ung mentén jelentős birtokokkal rendelkező Baksa nemzetségből kerültek ki a község földesurai, majd 1367-től a Homoky-család kapta meg királyi adományként a települést, melyen a következő évszázadokban több nemesi família is osztozott. A XV. században tető alá került a falu legnevezetesebb építménye, a Keresztelő Szent János születése tiszteletére szentelt, gótikus stílusú római katolikus templom. 1552-ben azonban a helységet felégették a német császári zsoldosok, s még 1599-ben is mindössze 19 lakóház alkotta a községet, melynek lakossága csak a XIX. és a XX. század fordulóján lépte át az 500 fős létszámküszöböt.
Trianont követően, a csehszlovák érában megpróbálkoztak a helybeli magyarság asszimilálásával, amikor a háromosztályos magyar népiskola mellett cseh tannyelvű elemi iskolát is nyitottak a településen, ez viszont menten bezárta kapuit, amint 1938-ban – sajnos, csak hat évre – visszatért a magyar világ. 1945 után viszont az új hatalom alsófokú ukrán tanintézményt nyitott az akkor még nagy magyar többséggel rendelkező faluban, melyet 41 évvel ezelőtt összevontak az 1957-ben nyolcosztályossá bővített magyar iskolával. Az eltelt évtizedek során viszont folyamatossá vált, s ma is tart az ukránság betelepülése a községbe, így jelentős feladat hárul a KMKSZ-re, az anyanyelvű oktatási intézményre, valamint a történelmi egyházakra, hogy őrizzék meg az immár kisebbségbe szorult magyarságot.
A község egyik legidősebb magyar lakosa, Remeczky István is azon magyar fiúk közé tartozott, akik a szovjethatalom kezdeti időszakában "ismeretséget kötöttek" a Donyecki-szénmedencével.
– 1932. január 5-én születtem itt, Homokon, a szüleim legidősebb gyermekeként – tekint vissza beszélgetőtársam a nyolc évtizedes múltba. – Édesapám a vasútnál dolgozott mint pályamunkás, saját földdel pedig nem rendelkeztünk, így a nyári vakációk idején már iskolásként kapálni jártam a helybeli gazdákhoz, s 10-12 évesen vezettem a kapálógép elé fogott lovat. 1944 őszén aztán bejöttek az oroszok, s novemberben – megannyi sorstársához hasonlóan – édesapámnak is jelentkeznie kellett az Ungvári Városházán, a "malenykij robotra", ahonnan Szolyvára vezetett az útja, s csak másfél év múltán, 1946 húsvétján került haza a Gulagról, de már olyan beteg volt, hogy egy orvos nyíltan megmondta: nem sok éve van hátra.
Az 1940-es évek végén elsajátítottam a traktorosi szakmát, s a frissen megalakult őrdarmai kolhozban helyezkedtem el, ám alighogy betöltöttem a 17. életévemet, 1949 elején engem is elvittek a Donbászra. Tehergépkocsival szállítottak el Munkácsra, ahol bevagoníroztak, s öt vagy hat napba telt, mire megérkeztünk a végállomásunkra, Jenakijevóba. Marhavagonban utaztunk, s bár egy burzsujkát (kicsiny vaskályhát) is elhelyeztek a vasúti kocsiban, de olyan kevés fát kaptunk hozzá, hogy egész idő alatt fáztunk. Innivalóként napjában egyszer beadtak a vagonba egy veder hideg vizet, enni meg fekete kenyeret, igazi orosz buhánkát kaptunk valamicske vajjal, amit a januári fagyban alig tudtunk valahogy rákenni a kenyérszeletre.
Jenakijevóba érve, munkásszállóban helyeztek el bennünket, ahol gyenge, s a mi magyar gyomrunk számára szokatlan is volt a koszt. Az orvosi vizsgálaton megállapították, hogy szívnagyobbodásom van, ezért nem vittek bányamunkára, hanem egy kőművesbrigádba osztottak be, s többek között egy helybeli sörgyár egész belső terét mi, Donbászra vitt magyar fiúk vakoltuk, meszeltük ki. Két és fél évi munka után azonban levelet kaptam édesanyámtól, hogy édesapám a halálán van, ezért egy hónapra hazaengedtek szabadságra. Még éppen el tudtam búcsúzni szegény apámtól, de hamarosan örökre lehunyta a szemét. A helybeli orvosi rendelőben, illetve a helyi plébánosnál takarítónőként dolgozó édesanyám keresete viszont kevés volt a három, még iskoláskorú kistestvérem eltartásához, így a szabadságom letelte után nem mentem vissza a bányavidékre, hanem ismét munkába álltam az őrdarmai kolhozba mint traktoros, hogy javítsak a megélhetésünkön. Persze, nem sokkal később berendeltek a milíciára, Csapra, ahol kihallgattak, miért nem tértem vissza a Donyecki-szénmedencébe, de végül is egy elég jelentős pénzbüntetéssel megúsztam a dolgot. Később Őrdarmáról átkerültem a homoki kolhozba, megnősültem, két fiúnk és egy lányunk született, s immár három unokával büszkélkedhetek. Még kaszálok, szénázok – két kecskét tartunk a feleségemmel –, sőt, ha nem akad rá munkás kéz, meg is kapálgatom a kerti veteményeket. Hál' Istennek, még viszonylag jól tartom magamat.
– A KMKSZ helybeli alapszervezete 1990-ben alakult meg, s jelenleg 300 tagot tömörít sorai közt – magyarázza Petro Ibolya alapszervezeti elnök. – A Gulagra deportált homoki magyar férfiak mindegyike hazatért a kényszermunkatáborokból (más kérdés, hogy volt, akivel itthon végzett az ott elkapott betegség), így értelemszerűen nem állíthattunk emlékművet a sztálini lágerekben elhunytak tiszteletére. Részt vettünk a kárpótlási folyamatban. Rendszeresen megünnepeljük március 15-ét. Az elmúlt évtized elején több esztendőben szüreti bált szerveztünk, s hosszú ideig anyák napi ünnepségeket is rendeztünk, melyeken színdarabokkal léptek fel a tizen-, sőt a huszonéves fiatalok.
2002-ben Mikulás-napi rendezvényt bonyolítottunk le, melynek apropóján – A tél örömei címmel – rajzpályázatot hirdettünk a gyermekek számára. Két évvel később, november 28-án, a Magyar Műveltség Szolgálattal együtt, történelmi műsor keretében hajtottunk fejet a szovjet munkatáborokban elpusztult kárpátaljai magyar férfiak emléke előtt, két ízben is népmesemondó versennyel és ügyességi vetélkedőkkel "fűszerezett" gyermeknapot tartottunk a helybeli művelődési házban. 2005. április 20-án megünnepeltük a magyar költészet napját s egyúttal József Attila születésének a 100. évfordulóját. A következő esztendőben, november 4-én irodalmi műsort szerveztünk az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulója alkalmából, tavaly pedig, március 28-án történelmi, irodalmi rendezvényt szerveztünk a sztálinizmus áldozatainak a tiszteletére, s egyúttal méltattuk a 220 évvel azelőtt született Kölcsey Ferenc, a 131 esztendővel korábban világra jött Móricz Zsigmond, valamint a 101 évvel azelőtt született Radnóti Miklós emlékét. Leginkább kulturális programokat szerettem, illetve szeretek szervezni, csak sajnos, a mai gyermekek, fiatalok passzívabbak, mint a tíz évvel ezelőttiek, nagy részüket csak az internet köti le.
– Az elmúlt tanévben 18 tanárunk oktatta az ukrán elemi tagozattal is rendelkező Homoki Általános Iskola 124 tanulóját – mutatja be az oktatási intézményt Marcsák Zita igazgatóhelyettes. – Tavaly szeptember 1-jén 10 gyermek lépte át az ukrán, 19 pedig a magyar első osztály küszöbét, ám az utóbbiak közül 13 roma volt (jelentős cigánytelep található a község területén), s 11 végzős intett búcsút a tanintézetnek. Négy-öt éve mind a magyar, mind az ukrán családokban kevesebb gyermek születik, mint a romáknál, akiknek egyre nagyobb a részarányuk az iskolások között: a következő tanév 9. osztályában is már több roma lesz, mint magyar. A végzősök az utóbbi időben többnyire a megyeközpont szakközépiskoláiban folytatták tanulmányaikat, elsősorban azokban, ahol számítógépkezelőket képeznek, kevesebben tanultak tovább az Ungvári Drugeth Gimnáziumban, illetve az Ungvári Dayka Gábor Középiskolában.
1990-ben, az új Koncházai Középiskola felépítése után rövid időre felszámolták az oktatási intézményünket, ám a szülők nyomására már a következő tanévben újraindították az itteni elemi osztályokat, majd 1992-ben újjászületett az általános iskola. Ukrán, angol, illetve számítógépes szaktanteremmel rendelkezünk, mely utóbbinak három éve új komputereket adott a megyei oktatási főosztály. Az audiovizuális segédeszközeink régiek, vannak viszont új szemléltetőeszközeink, melyeket a tanáraink vásároltak meg (részben a Szülőföld Alaphoz benyújtott sikeres pályázatunk eredményeként), vagy maguk készítették el azokat. Magyar szépirodalmat kaptunk az Országos Széchényi Könyvtártól, míg a KMPSZ főleg szótárakat és módszertani kiadványokat, illetve az Irka c. gyermeklapot juttatja el hozzánk. S hogy a tanulmányi versenyeken elért eredményeinkről is ejtsünk pár szót, az elmúlt tanévben a kilencedikes Ladomirják Karolina megnyerte a megyei ukrán tantárgyi vetélkedőt, osztálytársa, Stafira Bettina pedig 2. lett a járási biológiaversenyen.
– A római katolikus egyházközség mintegy száz lelket számlál – tájékoztat Tahy Árpád gondnok. – Az egyházi szolgálatokat néhány éve Papp Sándor atya, császlóci plébános végzi, szentmisét tartva csütörtökön és vasárnap, valamint a nagy egyházi ünnepeken, s évente 1-2 gyermeket keresztel, ugyanennyi fiatal párt esket össze, de sajnos, 4-5 temetést tart. A hittanórákat is ő vezeti, de míg a 90-es években még általában 10 gyermek vett részt a foglalkozásokon, addig az elmúlt tanévben mindössze 5-6 gyermekkel ismertethette meg hitünk alapjait az elektromos fűtéssel ellátott padokkal felszerelt templomunkban. Négy-öt éve pedig cigánygyülekezet alakult a romatelepen, melynek jelenleg 40 tagja van, templomukat pedig – 2009-ben – nyugati segítséggel építették fel.
Évente kihelyezzük a Szent Antal-perselyt a rászorulók megsegítésére, s az egybegyűlt összegektől függően, 15–20 szegény sorsú hittestvérünknek tudunk belőle pénzsegélyt adományozni. Korábban, amikor még Schönberger Ferenc atya volt a császlóci plébános, s nálunk is ő szolgált, a császlóci Caritas évente kétszer ruhaneműt osztott szét az egyháztagok között, karácsony előtt pedig élelmiszert adományozott mintegy húsz egyedülálló idős embernek, de anyagi okokból két éve abbamaradt a segélyezés. Templomunk védőszentje, Keresztelő Szent János ünnepén, június 24-én viszont templombúcsút tartunk, melyre a közeli falvakból, elsősorban Császlócról és Koncházáról is eljönnek a hívek, így összesen mintegy százan gyűlünk egybe a rendezvényen.
– Nyolcvanegy lélek alkotja a Homoki Református Gyülekezetet, mely hét éve alakult meg – fejti ki Bálint József gondnok. – Addig Minajba jártunk át, felekezetünk ottani templomába, részt venni az istentiszteleteken, hét éve viszont holland segítséggel felújítottuk a régi iskolaépületet, itt gyülekezeti házunk működik, s az orvosi rendelő is itt kapott helyet. Szimkovics Tibor ráti tiszteletes végzi az egyházi szolgálatokat, vasárnaponként istentiszteletet, hétközben pedig konfirmációi felkészítést, illetve ifjúsági foglalkozásokat tart. A mi gyülekezetünkben is kevés gyermek születik, de szerencsére temetésre is csak évente 1-2 alkalommal kerül sor. A vallástanórákat pedig Kertész Viktória hitoktató tartja a gyülekezi házban, melyekre 20 gyermek sereglik egybe községünkből, Koncházáról és Ketergényből.
Augusztus első hetében évente gyermekhetet szervezünk, melyen 30–40 gyermek vesz részt Minajból, Homokról, Koncházáról és Ketergényből. A diakóniai tevékenység során karácsonykor édességcsomagokkal kedveskedünk a hittanórákat látogató gyermekeknek, ugyanezen az ünnepen mintegy nyolc rászoruló gyülekezeti tagot ajándékozunk meg élelmiszerekkel, négy idős, rászoruló testvérünk pedig évente négyszer-ötször részesül élelmiszersegélyben. S természetesen részt veszünk az egyházkerület diakóniai tevékenységében.
– A kolhoz felbomlása után kéthektáros parcellákat kaptak a gazdaság volt tagjai, de az üzemanyag, a műtrágya és a vetőmag magas ára miatt sokan vagy parlagon hagyják a földjeiket, vagy bérbe adják azokat a helybeli mezőgazdasági kft.-nek – ismerteti Petro Ibolya a megélhetési helyzetet. – Többen a háztájiban, szabadföldön megtermelt zöldségeiket teszik pénzzé a megyeközpont piacain, a lakosság fele pedig ungvári magánvállalatoknál, két kereknyei vállalkozónál, illetve a falunkbeli cégeknél, elsősorban a négy üzemanyagtöltő-állomásunkon, valamint a motelünkben keresi meg a kenyerét. Sem a fóliaházi zöldségtermesztés, sem az építőiparban való elhelyezkedés nem jellemző a községre, s egyetlen farmergazdaság sem működik a település területén.