Kárpátalja sík területein legkorábbról az újkőkorból (neolit) kerültek elő emberi településre utaló leletek. Kevesebb régészeti emlék származik a kőkort felváltó rézkorszakból. Lényegesen gazdagabb a bronzkorszak leletanyaga. Az i. e.1000 körül kezdődő vaskor és a népvándorlás-kor emlékét nagyon sok régészeti lelet őrzi. A népvándorlás során megfordultak itt a karpok, jazigok, a gótok, hunok, gepidák, géták, longobárdok, szlávok, avarok, bolgárok s végül a magyarok.
A magyar honfoglalás idején a területen elszórt, egymással szervezeti összefüggést nem tartó, főként szláv és bolgár fajú néptöredékek éltek.
Árpád fejedelem a magyar fősereggel 895 tavaszán kelt át a Vereckei-hágón és megkezdte a honfoglalást. Így Kárpátalja története kezdettől fogva elidegeníthetetlen része a történelmi Magyarországnak, hiszen a honfoglalás révén ez a terület fontos szerepet játszott mint az országszerzés hadműveleteinek kiindulópontja.
A Kárpátok láncolata természetes védőövként, gyepüvonalként övezte körül az új hazát. Kárpátalja szervezésével hosszú ideig nem foglalkozott a magyarság, mivel a terület védelmi szerepét a természet adta lehetőségeivel töltötte be, így kezdetben csak szórványosan szállták meg ezt a területet. Kárpátalja az ország területének törzsek közötti felosztásában nem vett részt, így a birtokjogi fejlődés során mint gyepűvonalon túli terület, királyi birtok lett, s a hatalmas erdőségek nagy része vadászterületként szolgált.
A Szent István király idejében szervezett 45 vármegye között már szerepel Borsova (később Bereg) és Ung vármegye, Ungvárral. Az ugocsai és máramarosi hegyvidék ekkor még nem tartozott vármegyei szervezetbe. Ez az országrész az Árpád-házi királyaink külkapcsolataiban időnként hadfelvonulási és hadműveleti terület is volt. A lengyel és kijevi (halicsi) fejedelemségekhez ezen a területen keresztül vezetett az út.
1046-ban a kárpátaljai erdőkön haladt át a két száműzött Árpád-házi herceg, András és Levente seregeivel, akiket Péter király ellen fellázadt főurak hívtak vissza.
1064-ben, a győri békekötés alkalmával, amely Salamon király és unokatestvére, Géza herceg között jött létre, utóbbi megkapta a keleti országrészt, hercegség gyanánt.
1074-ben a királlyá lett Géza átadta a keleti hercegségét testvérének, Lászlónak, a későbbi Szent Lászlónak.
A XI. században Árpád-házi királyaink politikai érdeklődése inkább nyugat felé irányult, így kelet felől a besenyők és kunok gyakrabban törtek be, s pusztítottak Ung és Borsova vármegyékben.
1085-ben a Felső-Tisza vidékére betört besenyő sereget Szent László kiverte az országból. Szent László szoros családi kapcsolatot létesített a lengyelekkel. Két hadjáratot is vezetett a kunokkal szövetkezett Oroszországba, s két halicsi fejedelem be is hódolt. Szent László utódja, Kálmán király (Könyves Kálmán), a területet Álmos hercegnek adta.
1099-ben Kálmán király Jaroszlav herceg kérésére seregeivel Peremisl várát ostromolta, de az orosz-kun seregektől vereséget szenvedett, s a Kárpátokon át az Ung-Latorca völgyén keresztül menekült.
1107-ben Kálmán király magyar csapatokkal támogatta III. Boleszló lengyel fejedelmet lázadó féltestvére ellen.
1123-ban II. István király járt erre, Jaroszláv kijevi fejedelem segítségére sietve.
1139-ben II. (Vak) Béla küld sereget Jaropolk kijevi fejedelem segítségére.
1148-ban és 1152-ben II. Géza a kijevi fejedelem segítségére – illetve Vlagyimirko halicsi fejedelem ellen – küld hadat.
Az ország akkori közigazgatási felosztásában már Ugocsa vármegye is szerepel. Az 1149–1152 közötti halicsi hadjáratok során, melyek részben a Duklai-hágón keresztül vezettek, állandó őrségekkel települt be a Laborc felső folyása.
1173 III. Béla uralkodásának kezdete, aki a belső viszályok után helyreállította az ország tekintélyét. Elfoglalta Halicsot, felvette a "Rex Galiciae" címet. Második fiát, Endrét Halics urává tette. Az Északkeleti-Kárpátok vidékén vívott harcok eredménye az ország hatalmának megerősödése lett.
1214-ben II. Endre (András) második fiát, Kálmán herceget ülteti Halics trónjára.
1233-ban II. Endre, útban Halics felé, a beregi erdőben Jakab pápai legátussal megköti a beregi egyezményt és esküt tesz megtartására. Az ún. "beregi szerződés"-ben az elhatalmasodott zsidók és izmaeliták ellen tesz szigorú intézkedéseket, meghatározza az egyház jogait, kiváltságait, járandóságát. Az egyezmény megtartását ugyanebben az évben másodszor is esküvel erősíti meg Esztergomban.
1235 IV. Béla uralkodásának kezdete. A király egyik fő célja a rendteremtés, az eladományozott javak visszaszerzése, fő támasza a középbirtokos nemesség. Uralkodása alatt indul meg a terület fokozott benépesítése. A magyar betelepülők főleg a katonák s a kisbirtokos nemesség körébe tartoztak. Ezt megelőzően, vagy ezzel egyidejűleg szláv és német betelepülés is kezdődött. Kisebb számban érkeztek hunok, besenyők, izmaeliták. Ugocsa megyében flamandokat, olasz, cseh és ruszin hospeseket is említenek.
1241-ben a tatárok a Vereckei-hágón, az ún. "orosz kapu"-n keresztül törtek be Magyarországra. A lakosság közül csak azok maradtak életben, akik az erdőkben és a védett városokban húzódtak meg. Pótlásukra IV. Béla német telepeseket hozott az ún. "soltész"-ek vezetésével. Megindul a területen a várrendszer kiépítése, a királyi s egyházi birtokviszonyok megváltozása.
A lakatlan részek benépesítése az azokat adományként kapó földesurak feladata volt. Ők ezt vállalkozókra, ún. kenézekre bízták. A XIII. században indult meg nagyobb mértékben a ruszinok betelepedése, elsősorban a szomszédos Halicsból. A legtöbb ruszin a XIV. és XV. században került az új földesúri birtokokra.
Az Északkeleti-Felvidék politikai és gazdasági jelentősége az Anjouk uralkodása alatt megnőtt. Az Anjouknak hatalmuk biztosításáért meg kellett küzdeni a terület hatalmas oligarcha nemzetségeivel, az Abákkal és Borsákkal. 1311-ben adták vissza az Abák a jogtalanul elfoglalt Ung megyét s Munkács várát. 1316-han szerezte meg I. Károly Róbert a Borsáktól az Ugocsa megyei Nyaláb-várat. Ez évben megostromolta és leromboltatta a Borsák kezén levő Szőlős várát. 1329-ben Károly Róbert a Máramaros megyei Visk, Huszt, Técső magyar és szász telepeseinek hospes-szabadságokat adományozott, ezzel megvetette alapját a Nagy Lajos király uralkodása alatt felvirágzó máramarosi sóbányászatnak. Az oligarchákkal vívott harcok egyik szomorú következménye volt a magyar kisnemesség elvándorlása a területről. A XIV. század közepén újabb nagyarányú telepítés indult meg Kárpátalja egész területén. Német falvak épültek az erdőirtások területeire, lakóiknak kiváltságokat biztosítottak. A városok is gyors fejlődésnek indultak. 1365-ben Nagy Lajos király Korjatovics Tódor litván herceg kormányzásával görögkeleti ruszinokat telepített le a területre. A husziták ellen 1431-ben megindult keresztes hadjárathoz Ugocsa, Máramaros és Bereg megyék nemessége is csatlakozott, meghatározott létszámmal.
1470–1471-ben Mátyás király elleni összeesküvésben vett részt néhány nemes (például Perényi), akik a lengyel Kázmér herceget hívták meg a trónra. Mátyás uralkodása alatt egyébként a területen különösebben fontos történelmi esemény nem történt.
Mátyás király halálát követően sok olyan család tűnt fel, amely egész országrésznyi területet birtokolt. Az 1494–1495. évi adószámadásokban található adat szerint például Corvin János – Mátyás fia – Bereg megyében 1132 portát birtokolt, Máramaros megye királynői birtok volt. Nagy birtokai voltak itt a Perényi s a zsidó származású Ermeszt-Hampó családnak. 1526-ot, a mohácsi vészt követő években a trónra törekedő Szapolyai János erdélyi vajda birtokai Corvin János uradalmával gyarapodtak. A trónrajutásban támogatták a vidék új főnemesei a Drágffy, Homonnay, Perényi, Ráskay s Báthory nemzetség tagjai.
Az ország három részre szakadása I. Ferdinánd uralkodása alatt következett be. A királyi területhez 35 vármegye, köztük Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megye tartozott. I567-ben Máramaros megye az erdélyi fejedelemséghez került. 1570-ben, az I. Miksa királlyal kötött speyeri egyezményben János Zsigmond lemondott a magyar királyi címről, s Erdélyen kívül néhány tiszántúli megyét és Máramarost tartotta meg.
1597–1604 között a török ellen vívott ún. "hosszú háború" során szinte teljesen elpusztult az akkor még Erdélyhez tartozó Máramaros megye. A háború az 1606-os zsitvatoroki békével zárult.
Az 1606-os bécsi béke értelmében – amely I. Rudolf ás Bocskay István között jött létre – Bocskay István Erdélyt, a Részeket, s Ugocsa és Bereg megyét férfiági utódai életére kapta.
1620-ban a pozsonyi országgyűléssel II. Ferdinánd ígéretet tett Bethlen Gábornak Ugocsa és Bereg megyék Erdélyhez csatolására. A II. Ferdinánd és Bethlen Gábor közötti 1622-es békeszerződés részeként ezt is megerősítették.
1632-ben parasztlázadás tört ki több megyében – így Ung és Bereg megyében is – a királyi hadak garázdálkodásaival szemben, a felkelést azonban még abban az évben leverték.
1633-ban az I. Rákóczi György erdélyi fejedelem és II. Ferdinánd közötti eperjesi megegyezés értelmében a király elzálogosította Munkács várát és uradalmát a Rákóczi családnak. A Rákócziak vagyonát a király az 1645-ös linzi békében tovább gyarapította.
Az 1642-es gyulafehérvári országgyűlés I. Rákóczi György utódjává idősebb fiát, II. Rákóczi Györgyöt választotta meg. Ő a fejedelemséggel együtt "örökölte" atyjától a lengyel trón megszerzésére irányuló tervet. 1657 januárjában indította el hadait. E hónap január 17-én tábori országgyűlést tartott Visken. A trónszerzési hadjárat vereséggel végződött. A lengyel szabadcsapatok betörtek Rákóczi magyarországi birtokaira, s nagy pusztítást végeztek Munkácson, Beregszászban, Beregszentmiklóson, nagyon sok faluban, s a lakosság körében is. 1670-ben az I. Rákóczi Ferenc vezetésével Habsburg-ellenes felkelés súlyos veszteségekkel és megtorlásokkal járt a területen a résztvevők körében. Sokan bujdosásra kényszerültek, nagy volt a szegénység és az ínség.
1678-ban kezdődött a Thököly Imre vezette szabadságharc. Az I. Lipóttal kötött 1681-es fegyverszünet alkalmával a bujdosók téli szállása Ung, Bereg, Ugocsa és Szatmár megyében volt. 1682-ben Thököly Imre I. Rákóczi Ferenc özvegyével, Zrínyi Ilonával kötött házasságot. Ezt követően a hatalmas Rákóczi-birtok is a függetlenségi harcok bázisává vált. 1684-ben Thököly csapatai elfoglalták Ungvár várát. 1688-ban Zrínyi Ilona feladta Munkács várát a császári seregeknek. 1699-ben megkötötték a karlócai békét, amelynek következményeképpen Thököly Imrét és Zrínyi Ilonát száműzték.
II. Rákóczi Ferenc szabadságharca az Északkeleti-Felvidéknek talán a legdicsőbb időszaka volt. A török uralom alól felszabadult ország újjászervezésével a bécsi udvar fő célja az ország elnémetesítése volt. Megnövekedtek az adóterhek, megbénult a szellemi élet, megindult a protestánsüldözés. 1702-ben bevezették a véradót, a katonák erőszakos sorozását, amely különösen Beregben és Ugocsában indult meg nagymértékben. Ez évben Esze Tamás és Kis Albert önként jelentkeztek Bereg vármegyénél katonai szolgálatra. A megye toborzással bízta meg őket, amit ők szervezkedésre használtak fel. A nemzeti ellenállási mozgalom fő fészkei Beregen kívül Ung, Zemplén és Sáros megyék voltak.
1703. május elején határozta el II. Rákóczi Ferenc, hogy a nemzeti mozgalom élére áll. 1697-től szoros barátságban állt Bercsényi Miklós gróffal, akivel együtt szőtték terveiket a magyar nép megsegítésére.
1703. május 6-án II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós Brezán várában kelt kiáltványukban harcba szólították a Habsburgok ellen Magyarország minden "nemes és nemtelen" lakosát. Esze Tamást kinevezték seregkapitánnyá és megbízták a sereggyűjtéssel. Az első években oly eredményes szabadságharc az 1710-es év végére már visszaszorult a kiindulási helyére, s csak öt megye, Szatmár, Szabolcs, Ung, Ugocsa, Máramaros támogatta. 1711. április 29-én Szatmáron aláírták a szabadságharc befejezését jelentő békét. Május 1-jén a majtényi síkon a kuruc csapatok – mintegy 12 000 fő – letették a fegyvert.
A Rákóczi-szabadságharc utóeseményeként említendő még 1717 augusztusa. Ekkor Esterházy Antal gróf tábornagy vezetésével a bujdosó kurucok egy csapata Moldva felől felvonult a Kárpátokba, harci cselekményekre azonban nem került sor. A kurucokkal együttműködő tatárok viszont betörtek a Radnai-hágón és végigrabolták Máramaros, Ugocsa és Bereg megyéket.
A szatmári békét követő években meghatározó politikai s történelmi esemény nem nagyon történt. A bécsi udvar Rákóczi munkácsi és beregszentmiklósi uradalmát előbb báró Hábernek adta bérbe, majd 1721-ben III. Károly adósságai fejében gróf Schönbornnak engedte át.
1785-ben léptette életbe II. József Magyarország új közigazgatási beosztását, melyben 10 kerületre osztották az országot. Ungvár, Máramaros, Ugocsa, Szatmár, Bereg és Ung megye összevonásával alakult ki egy körzet. A rendelet II. József haláláig volt érvényben.
Az 1790–1848 közötti időszakban, az abszolutizmus és reformmozgalmak korának történetében Kárpátaljának nincs különleges szerepe.
Az 1848–1849-es szabadságharcból Kárpátalja lakossága, így a nagy számú ruszin népesség is kivette részét. Az akkori ruszin értelmiség magyarbarát volt, s tömegestül csatlakozott a szabadságharchoz. Az ungvári görög katolikus szeminárium papnövendékei is önként jelentkeztek katonának, sokan közülük magas kitüntetésben részesültek, s magyar nemességet szereztek. A görög katolikus ifjúság kiválósága volt a szabadságharc során Erdélyben hősi halált halt Vasvári Pál. 1853-ban éhínség pusztított az Északkeleti-Felvidéken. A Bach-korszak idején az ukrán nyelv vált hivatalossá, ez az állapot az 1867-es kiegyezéssel szűnt meg.
1864-ben alakult meg az ungvári ruszin Szent Bazil-társulat, amelynek alapszabályait a Helytartótanács hagyta jóvá. A társulatot 1912-ben számolták fel.
Az 1897–1901 közötti időszakban zajlott Kárpátalján az ún. Egan-akció. Egan Ede (1851–1901) közgazdász vezette miniszteri biztosként. Az akció a kisparaszti gazdaságok megsegítésére, szövetkezeti formában történő támogatására, s a zsidóság gazdasági hatalmának korlátozására irányult.
1916 júniusától lépett életbe a naptáregyesítés, a Gergely-naptár használata Kárpátalja területén, az egyházak megegyezésével.
Az első világháború végén, 1918 őszén Károlyi Mihály kormánya csak a Magyarországon élő ruszinok, illetve németek tekintetében folytatott nemzetiségi politikájában ért el viszonylagos eredményeket. Az ekkor alakulóban lévő galíciai nyugat-ukrán állam, amely elsősorban igényt tarthatott volna a ruténlakta területekre, gyenge volt ahhoz, hogy elképzeléseit a gyakorlatban is érvényesítse. Az északkeleti vármegyékre – Ung, Bereg, Máramaros és Ugocsa –, illetve egy részükre Csehszlovákia és Románia is egyaránt igényt tartott, de minDkét ország terveiben a terület felosztása vagy megszállása ez időben még távolabbi cél volt. Ebben a helyzetben átmenetileg a rutén vezető réteg – papok, ügyvédek, tanítók, tisztviselők – magyarbarát irányzata érvényesült. Ezt erősítette a hazatérő rutén katonák forradalmi fellépése is.
A magyarbarát irányzatot az Ungváron működő 35 tagú "magyar-ukrán néptanács" képviselte. Az 1918. november 9-én megalakult tanács (elnöke Szabó Simon, titkára Volosin Ágoston) tíz nappal létrejötte után a Károlyi-kormány elé terjesztette követeléseit: Máramaros, Bereg, Ung és Ugocsa megyék élére nevezzenek ki új, ruténbarát főispánokat, alakítsanak rutén ügyosztályt a kultuszminisztériumban, s tanszéket az egyetemen. A kéréseket a kormány elfogadta, s a továbbiak előkészítésére az addigi Ung megyei kormánybiztost, Szabó Oresztet központi kormánybiztosnak nevezte ki. Az érintettek december 10-én Budapesten tanácskoztak, s hosszas vita után a kormánnyal való megegyezés mellett foglaltak állást. Ezt követően a kormány december 25-én közzétette "a Magyarországon élő ruszin (rutén) nemzet autonómiájáról" szóló néptörvényt. Ez volt az 1918. évi X. néptörvény, amely a ruszinoknak az igazgatásban, közoktatásban, a közművelődésben, a vallásgyakorlatban és a nyelv használatában önrendelkezési jogot adott, s kimondta: "Máramaros, Ugocsa, Bereg és Ung vármegyék ruszinlakta részeiből 'Ruszka-Krajna' néven autonóm jogterületet (kormányzósági terület) alakíttatik." A fenti négy vármegyében az 1910-es népszámlálás szerint 848 428 lakos élt: ebből 356 067 rutén, 267 091 magyar, 94 273 román, 93 047 német, 37 950 szlovák. Az adatok azonban nem adnak pontos képet, mert az itt élt 128 791 zsidót, az úgynevezett kazárokat a magyarok, illetve a németek közé sorolták. A szomszédos vármegyékben ezenkívül csaknem százezer ukrán élt, róluk a törvény nem rendelkezett, helyzetüket a békekötésig függőben hagyta.
A ruszka-krajnai minisztérium Budapesten, a kormányzósági hivatal Munkácson alakult meg. Az előbbi élére az addigi kormánybiztost, Szabó Oresztet, kormányzóvá Stefán Ágoston rahói ügyvédet nevezték ki. A rutén néptörvényt mintának szánták más hasonló törvények megalkotásához. Az ungvári magyar-rutén néptanács mellett Eperjesen egy Cseh-, Máramarosszigeten egy ukránbarát "ukrán néptanács" működött. Az előbbi 1919. január 7-én kimondta a csatlakozást Csehszlovákiához, az utóbbi Husztra összehívott gyűlése január 21-én a nacionalista nyugatukrán államhoz való csatlakozás mellett foglalt állást, s manifesztumot adott Kárpátalja és az ukrán földek egyesítéséről.
A helyzet bizonytalanságára jellemző, hogy az ungvári rutén tanács a néptörvény életbe lépése alkalmából, december 26-án még "köszönetét és ragaszkodását tolmácsolta" a Károlyi-kormánynak, de néhány nap múlva Budapesten a Volosin vezette bizottság Milan Hodzával tárgyalt a Csehszlovákiával való megegyezés lehetőségeiről. Decemberben a párizsi béketárgyalásokon még nem dőlt el Kárpátalja területi hovatartozása, a csehszlovák–magyar határt a maihoz hasonlóan jelölték ki, s az Ung folyóig terjedt, onnan fel északra a történelmi magyar határig. Ezek szerint a ruténföld (a mai Kárpátalja) Magyarországnál maradt volna.
"Az események további alakulásában – írta Siklós András – jelentős szerepet játszott a román és a csehszlovák hadsereg megjelenése. A román királyi csapatok Nagybánya megszállása után Máramarossziget felé közeledtek, a csehszlovák katonaság január 12-én bevonult Ungvárra. Értesülve az eseményekről, az ukrán nacionalisták is katonaságot küldtek az északkeleti vármegyékbe. A Kőrösmező felől érkező alakulatok január 16-án Máramarosszigetig, a Lawoczne felől jövők ugyanakkor Munkácsig, majd egészen Csapig nyomultak előre. Károlyit erről az ukrán követ jó előre tájékoztatta, és a tájékoztatás során vázolta a tervezett megszállás viszonylagos előnyeit; Jászi a december 29-i minisztertanácson az ukránok közléséről úgy vélekedett, hogy ha az északi részek nemcsak csehek és románok, hanem lengyelek és ukránok kezében is lesznek, "ez taktikailag előny a mi számunkra."… A magyar katonaság az ukrán csapatokkal szemben nem fejtett ki ellenállást. A felsőbb utasítás úgy szólt, hogy amennyiben az ukránok a csehekkel vagy a románokkal összeütközésbe kerülnének, "teljesen semleges magatartás tanúsítandó". Ennek ellenére az ukrán alakulatok csak néhány napig maradtak a megszállt helységekben. Fő erőik Máramarosszigetnél megütközve a románokkal vereséget szenvedtek, és ez elég volt ahhoz, hogy e mellékharctérről elvonuljanak. Miután január végén a cseh és román előnyomulás is leállt, a magyar közigazgatás Ruszka-Krajna jó részén egyelőre tovább működött – vontatottan az autonómia kiépítése is előrehaladt."
1919. január végén tehát Kárpátalja legnagyobb része – Ungvár, illetve a délkeleti rész, Nagybocskó és környéke – kivételével Magyarországhoz tartozott. Bár a terület jövőbeni hovatartozása hivatalosan még 1919 tavaszán sem dőlt el véglegesen, sorsa nem volt kétséges.
"Az erősen forradalomellenes szervezet – írta Kővágó László –, a Magyar–oroszok Amerikai Néptanácsa 1918. november 12-én Scrantonban rendezett kongresszusa arra szavazott, hogy a kárpátontúli (kárpátaljai!) területet "széles jogkörű autonómia megadásával" csatolják a Csehszlovák Köztársasághoz… A scrantoni határozatot támogatta az Észak-Amerikába kivándorolt kárpátukránok között 1918 november-decemberében megrendezett népszavazás is. Ezt a népszavazást az Egyesül Államok és Csehszlovákia – furcsa módon – a rutén lakosság önrendelkezése megnyilvánulásának tekintette… Miután a Kárpátok hegygerincétől nyugatra eső, ún. kárpátontúli terület a Duna-medencéhez tartozik, a párizsi békekonferencián tárgyaló öt nagyhatalom is gyorsan egyetértésre jutott abban, hogy nem kell megengedni a terület Szovjet-Ukrajnához csatolását. Ez a bolsevizmusnak a Duna-medencébe való behatolását segítette volna elő. A terület sorsáról kialakult különböző vélemények abban megegyeztek, hogy nem bízhatják a területen élő kárpátukránok nemzeti önrendelkezésére hovatartozásuk eldöntését. Az Egyesült Államok és Franciaország a cseh igényt támogatta, s ez 1919 tavaszára lényegében már meghatározta, hogy a békeszerződésben kinek fogják ítélni a bolsevizmus elleni harc szempontjából fontos hídfőt.
Kárpátalján közvetlenül a proletárforradalom győzelme után – általában március 22-23-án – alakultak meg, a városokban és a községek többségében, valamint a négy vármegyében, a direktóriumok. Munkácson március 22-én alakult meg a városi direktórium. A proletárdiktatúra itt alig öt hétig tartott, április 28-án a csehek és a románok közösen foglalták el Munkácsot. Beregszászon március 21-22-én alakult meg a tanácshatalom, a várost április 27-én szállták meg a románok. Nagyszőlősön március 23-án jött létre a direktórium, amelyet április 25-én a bevonuló románok felszámolták. A csehek által megszállt Csapon csak április második felében alakult meg a direktórium, miután az előző 14 napon keresztül itt vívta Kárpátalja egyik leghosszabb és legvéresebb csatáját az 5. vörös gyalogos hadtest, a híres ruszin vörös gárda és a munkácsi 2. vörös ezred a csehszlovák megszálló alakulatokkal.
Helyi uralmának néhány hete alatt a tanácskormány, figyelembe véve a rutén lakosság igényeit, bővítette azt a területet, amelyen a polgári demokratikus kormány az önkormányzatot ki akarta építeni. A tervbe vett négy megyéhez – Máramaros, Bereg, Ung, Ugocsa – hozzávette Zemplén és Sáros megye nemzetiségi járásait, és ezekből együtt tervezték kialakítani az öt önálló kerületre oszló Ruszka Krajna nemzeti területet. Az önkormányzatot fokozatosan szándékozták kiépíteni. Az első szakaszban három "ruszin" kerületi tanács, a beregi (Munkács székhellyel), a máramarosi (Huszt székhellyel) és az ungi (Szerednye székhellyel) felállítására került volna sor. Az intervenciós megszállásig azonban csak Bereg (április 14.) és Ung kerület (április 23.) tanácsát tudták megalakítani… A kárpátukrán területi önkormányzatot (a Tanácsköztársaság Alkotmánya szerint nemzeti kerület) Ruszka Krajna ún. alkotmánytervezete úgy határozta meg, hogy az Önálló Területi Szövetség (Szamosztojnij Krajinszkij Szojuz), amely föderatív alapon tartozik a Magyarországi Tanácsköztársasághoz. Az autonómia bevezetésének munkáját április 16-án megzavarta és május 5-re teljesen le is zárta a megindult román, majd cseh intervenció.
A következő hónapokban Kárpátalja a Tanácsköztársaság leveréséig – 1919. augusztus 1-jéig – de facto már nem tartozott Magyarországhoz, az intervenciós csapatok megszállása alatt áll. De jure azonban csak 1919. szeptember 10-én a Saint-Germain-en-Laye-ben kötött szerződés alapján lett Csehszlovákia része. Az alkotmány II. fejezetének 10-13. cikke rendelkezik Kárpátalja autonómiájáról. "10. cikk. Csehszlovákia kötelezi magát, hogy a Kárpátoktól délre lakó rutének területét a Szövetséges és Társult Főhatalmak által megállapított határok között a Csehszlovák Államon belül olyan autonóm egység alakjában fogja megszervezni, amely a Csehszlovák Állam egységévé összeegyeztethető legszélesebb körű önkormányzattal lesz felruházva… 11. cikk. A Kárpátoktól délre lakó rutének területének külön tartományi gyűlése lesz. Ez a tartományi gyűlés fogja a törvényhozó hatalmat gyakorolni nyelvi, közoktatási, vallási, helyi közigazgatási és minden olyan egyéb kérdésben, amelyet a Csehszlovák Állam törvényei hatáskörébe utalnak. A rutén terület kormányzóját a Csehszlovák Köztársaság elnöke fogja kinevezni, és ez a rutén tartományi gyűlésnek lesz felelős… 12. cikk. Csehszlovákia egyetért azzal, hogy a rutén terület tisztviselőit a lehetőséghez képest e terület lakosai közül fogják kiválasztani… 13. cikk. Csehszlovákia a rutén területnek megfelelő képviseletet biztosít a Csehszlovák Köztársaság országgyűlésében, amelybe e terület a Csehszlovák Köztársaság alkotmányának megfelelően megválasztott képviselőket fog küldeni. Mindazonáltal ezek a kőpviselők a Csehszlovák Köztársaság országgyűlésén, a rutén tartományi gyűlés elé utalt ügyekkel azonos természetű törvényhozási ügyekben nem gyakorolhatnak szavazati jogot."
A saint-germaini szerződéssel mintegy 12 656 km2 területet csatoltak Csehszlovákiához; Ung, Ugocsa, Bereg és Máramaros megyék túlnyomó részét. Kárpátalja területe ma kereken 12 800 km2, ugyanis 1945-ben Ung megye keleti sávját – a szobránci és a nagykaposi járás egy részét – a Szovjetunióhoz csatolták. Az 1919-es szerződés Ung megye 3230 km2-nyi területéből 3217 km2-nyit juttatott Csehszlovákiának 160 907 lakossal. Ungvárnak, a megyeszékhelynek ekkor 15 980 lakója volt. Bereg vármegye 3786 km2 területéből 3327 km2, 236 611 lakosából 210 394 fő került csehszlovák impérium alá. Beregszásznak ekkor 12 898, Munkácsnak 16 518 lakója volt. Máramaros vármegye 9716 km2-nyi területének mintegy 60 százalékát Csehszlovákia kapta, a többit Romániának ítélték. A megye lakóinak száma ekkor 357 705. Ugocsa vármegye területe 1213 km2, összesen 91 755 lakossal, amelynek nagyobb részét Csehszlovákiához, mintegy 40 százalékát Romániához csatolták.
Ami a kárpátaljai viszonyokat illeti, a saint-germaini békeszerződés megkötése után a prágai kormány 1919 novemberében ún. általános alkotmányt adott ki az ideiglenes kormányzás megszervezésére Kárpátalján. A szejm helyett egy öttagú Orosz Önkormányzati Tanácsot alakítottak, amelynek azonban tényleges hatalma nem volt. Feladatainak így természetesen nem tudott eleget tenni, ezért a prágai kormány 1920 elején eltörölte az általános alkotmányt, s a kárpátaljai főhatalmat a csehszlovák köztársasági elnök, T. G. Masaryk által ideiglenesen kinevezett kormányzóra bízta. Az említett békeszerződés és az ún. általános alkotmány főbb elveit Csehszlovákia 1920. február 29-én jóváhagyott alkotmánya különböző cikkelyeibe foglalták. Az addigi gyakorlaton azonban ez sem változtatott semmit, mert minden hatalom a katonai parancsnokság kezében összpontosult, az ostromállapotot csak 1922-ben szüntették meg! Ekkor vette át a terület – ekkori nevén Podkarpatszká Rusz – ún. polgári hivatalának (1928-tól Zemská uprava – országrészi hivatal) irányítását a tisztviselői kar. Az utóbbiak száma egyébként rövid idő alatt az osztrák–magyar időszakhoz viszonyítva 5-6-szorosára, a csendőröké és rendőröké a 10-szeresére növekedett. A megyei (ezek 1926-ig működtek), a járási és jegyzői hivatalokban, a bíróságokon, valamint a csendőr- és rendőrkapitányságokon a vezető állásokat elsősorban Csehországból Kárpátaljára települt hivatalnokok, kisebb részben orosz és ukrán fehéremigránsok töltötték be. A közintézményekben a cseh nyelvet vezették be hivatalos nyelvként.
Kárpátalján a húszas évek elején már több mint tíz, a harmincas években már csaknem 20 különböző párt tevékenykedett (Agrárpárt, Kárpátorosz Párt, Földműves Szövetség, Ruszin Szociáldemokrata Párt, Zsidó Néppárt stb.). Aktivitásukra jellemző volt, hogy a Magyar–Rutén Politikai Párt már 1921. szeptember 10-én panaszt nyújtott be a Népszövetséghez a kárpátaljai nemzetiségi sérelmekről. (Ez a párt nem volt azonos a csak magyar lakosság felé orientálódó, s a dr. Korláth Endre vezette Kárpátaljai Magyar Jogpárttal.) 1923. áprilisában a felvidéki, a kárpátaljai magyar és német ellenzéki pártok terjesztettek petíciót a Népszövetség elé, amelyben főként a magyar kisebbség panaszait sorolták fel, így a csehszlovák közigazgatás, a nemzetiségi statisztika túlkapásait, az állammal való érintkezés problémáit, a gazdasági, a kulturális és iskolai sérelmeket. A csehszlovák kormány az előadott panaszokat részletes indoklással igyekezett cáfolni. A két világháború közötti korszakot joggal mondhatjuk a petíciók korának. A magyar polgári pártok valóságos sérelmeken alapuló beadványai, és a prágai kormány defenzív merev elutasító magatartása csak arra volt jó, hogy élezze az ellentéteket. A Népszövetség tehetetlen volt, érdemi döntést nem tudott, s nem is akart hozni. Mindez jól mutatta a csehszlovákiai ún. kisebbségvédelmi politika csődjét.
Kárpátalján a csehszlovákiai magyar ellenzéki pártok közül három működött. A katolikus vonalú Országos Keresztényszocialista Párt, az inkább református színezetű, s főleg földműveléssel foglalkozókat tömörítő Országos Magyar Kisgazdapárt, valamint a már említett Kárpátaljai Magyar Jogpárt, amelyet dr. Korláth Endre 1920 augusztusában alapított. A három párt egységben lépett fel mind a választásokon, mind pedig a különböző politikai akciókban. Ótátrafüreden 1920. december 7-én alakult meg a Szlovenszkói és Ruszinszkói Szövetkezett Ellenzéki Pártok Közös Bizottsága. Ez a közös bizottság 1922. február 4-i ülésén megalakította Losonc székhellyel a Szlovenszkói és Ruszinszkói Szövetkezett Ellenzéki Pártok Központi Irodáját, amelynek igazgatója Petrogalli Oszkár lett. (Ekkor határozták el egy központi napilap megindítását; a Prágai Magyar Hírlap első száma 1922. június 1-jén jelent meg.)
A politikai pártokon kívül a kárpátaljai magyarság számára a két világháború között adottak voltak a társadalmi önszerveződés egyéb lehetőségei is. A kárpátaljai magyar nemzetiségű tanítók egy része a Podkarpatszka Ruszi Általános Magyar Tanítóegyesületbe tömörült, a többség azonban megmaradt a ruszin tanítóegyesületben. A kárpátaljai tanítóegyesület az 1921-ben alakult Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesület testvérszervezetének volt tehinthető, egyébként nemzeti és valláserkölcsi alapon állt. A pozitív aktivista beállítottságú tanítók szövetsége – Szlovenszkói és Ruszinszkói Progresszív Magyar Tanítók Szövetsége – később szervezkedett. 1930. január 2-án alakult meg Pozsonyban, s az előírásoknak megfelelően beterjesztette az alapszabályait. Ezeket azonban nem hagyták jóvá, így a szövetség megszűnt. Felekezetek szerint is alakultak tanítóegyesületek, amelyeknek külön újságjaik voltak.
A Beregszászon 1928 és 1931 között kiadott Magyar Iskola az 1928-ban alakult Podkarpatszka Ruszi Általános Magyar Tanítóegyesület havi közlönye volt, s Szerényi Ferdinánd szerkesztette. Anyagából Kormos Gerőnek a Magyar tanítóképzés Podkarpatszka Ruszban című írása emelkedik ki (1929. 6–8. sz.), amelyben a kárpátaljai magyar tanítóképzést bírálta. Három évvel a Magyar Iskola megszűnése után új pedagógiai-tanügyi lap indult Beregszászon: egy kárpátaljai tanító, a régi magyar rendszertől és az új impériumtól egyaránt zaklatott Czabán Samu adta ki vejével, Ilku Pállal együtt az Új Korszakot. A "csehszlovákiai progresszív irányú magyar tanítók lapja" közel állt a kommunista eszmeiséghez, közzétette a Nemzetközi Tanítóegyesület antifasiszta felhívásait, és népszerűsítette a népfrontos mozgalmakat. Czabán Samu a húszas évek közepétől a harmincas évek közepéig egy gyermeklapot (Jó Barátom) és egy könyvsorozatot is kiadott Jó Barátom Kiskönyvtára címmel. Ebben jelent meg két színdarabja, a Mese az erdőben és a Főpróba. Ugyancsak ebben a sorozatban látott napvilágot 1934-ben Ilku Pál két egyfelvonásos ifjúsági színműve, A munka himnusza, valamint az Anyaszív. Mindkét darab énekbetéteit Czabán Samu szerezte. Az anyagi nehézségek miatt megszűnt Jó Barátom után 1929-ben ugyancsak Beregszászon Varga Imre, Narancsik Imre és Tárnok Gyula szerkesztésében indult a Baráti Szó. Ez, bár a református magyar diákságnak a regösmozgalomhoz és a Sarlóhoz közelálló folyóirata volt, bizonyos jobbratolódást jelez. Míg a Jó Barátom épp anyagi nehézségek miatt szűnt meg, addig az új lapot díjtalanul küldték az érdeklődőknek.
A húszas évek közepén Kárpátalján is sokan felismerték a passzivista ellenzékiség értelmetlenségét az államhatalommal szemben, s az új viszonyokat figyelembe vevő magyar kisebbségi kultúrmunka megteremtését és a társadalmi rendszerbe való beilleszkedését akarták. Erre jó lehetőségnek tűntek a köztársaságszerte kevésbé kihasznált Járási Közművelődési Tanácsok. Szlovákiában egyébként 1926-ban 596 JKT közül mindössze egy volt magyar, a törvények által biztosított 41 helyett. A Beregszászi Járási közművelődési Tanács indította meg 1922-ben a kulturáls missziót vállaló, ismeretterjesztő és gazdasági hetilapját, a Néplapot. Első szerkesztője Petách Endre, majd amikor már a terület magyarságának többségét magába foglaló beregszászi, nagyszőlősi és ungvári járások közművelődési tanácsainak gondozásában jelenik meg, dr. Szerényi Ferdinánd, a Masaryk-akadémia későbbi főtitkára veszi át a lap irányítását. A Néplap rendszeresen foglalkozott a Munkásgimnázium és a Szabad Líceum előadássorozataival. Ezeket a természettudományi és történelmi előadásokat az 1921-ben Beregszászba költözött Czabán Samu szervezte a téglagyári munkások körében. Ugyancsak sokat foglalkozott a lap a népműveléssel, a falu kulturális életével, a műkedveléssel. Hírt adott az aktívan és színvonalasan működő nagypaládi, tiszapéterfalvi, gödényházi stb. színcsoportokról. A kárpátaljai magyar aktivizmus képviselői – felismerve, hogy ez a kisebbségi önvédelem leghatásosabb fegyvere – továbbra is a népművelésre fektették a fő hangsúlyt. Ez a tudat egy ideig egységfrontba tömörítette a haladó polgári és baloldali értelmiséget.
A gazdasági-kulturális önállóság megteremtésére törekvő Magyar Munkaközösség 1932 márciusában Munkácson indította meg a Magyar Írást, amely 1936 végéig állt fenn. (Később Kassán szerkesztették.) A lap első korszakában megpróbálja összefogni a különböző világnézetű haladó írókat. "Legyen bátor és bölcs írás" – üdvözli az induló lapot Móricz Zsigmond. A folyóirat első két évfolyamában valóban hű maradt célkitűzéseihez. Alig két év után azonban a lap jobbratolódik, elszürkül, társadalmi és tartalmi színvonala erősen visszaesik. Ez elsősorban a szerkesztő, Darkó István kiválásával kapcsolatos. 1936-ban a Magyar Írás kezdeti szerepét a népfrontmozgalommal rokonságot tartó Tátra vállalja. Egy év színvonalas kultúrépítő munkája után azonban szerkesztőjének, Tamás Mihálynak is távoznia kell a lap éléről. Ezek a folyóiratok, bár a kárpátaljai magyar írók állandó fórumai, szélesebb látókörük folytán egy regionális szellemi élet megszervezésére aligha vállalkozhattak a távolból.
A magyar nemzetiségű középiskolai tanároknak 1937-ig nem volt sok külön nemzetiségi egyesületük. Ekkor alakult meg a Szlovákiai Magyar Tanáregyesület, amelynek természetesen kárpátaljai tagjai is voltak. Az államfordulat utáni első években a magyar nemzetségű egyetemi hallgatók jelentős része Magyarországon vagy a Prágában, illetve Brünnben meghagyott német egyetemeken folytatta vagy kezdte meg tanulmányait. Csak a húszas évek közepétől – különösen az ún. nosztrifikációs (külföldi oklevél csehszlovákiai elismerése) tilalom elrendelése után válik általánossá a magyar fiatalok körében a csehszlovákiai egyetemek látogatása. Érdekvédelmi szervezetük, a Prágában 1925 májusában megalakult Magyar Akadémikusok Keresztény Köre (MAKK) volt, amely célul tűzte ki a köztársaság egész területén a magyar egyetemi hallgatóság megszervezését. A húszas évek végén létrejöttek az ún. vakációs programú vidéki MAKK-ok is, azokban a szlovákiai és kárpátaljai városokban, amelyekből, vagy amelyeknek környékéről az egyetemi hallgatók regrutálódtak, így Ungváron és Beregszászon. (A MAKK-okban tömörült egyetemi hallgatóság 1926 szeptemberében Léván tartott kongresszusán megalakította a Csehszlovákiai Magyar Akadémikusok Szövetségét (CSMASZ), amely az érdekvédelmi szervezkedés csúcsszerve volt, s tagegyesületként a MAKK-ok és a brünni egyetemen működő diákegyesület, a Corvinia tartozott hozzá.) 1926 és 1932 között tevékenykedett a haladó fiatalok mozgalma, a Sarló, amely a regösjárásból indult ki, s természetesen hosszú évekig ellentét állt fenn – főként ideológiai okok miatt – a CSMASZ-szal. A sarlósok rész vettek az országos magyar könyvtár könyvgyűjtési akciójában, az így kapott mesekönyveket olyan magyar iskolákba juttatták el, ahol nem volt ifjúsági könyvtár. A regös diákok ilyen módon Kárpátalján három ifjúsági könyvtárat alapoztak meg. Volt sarlósok alapozták meg a már említett Magyar Munkaközösséget, amely már kapcsolatot tartott az ellenzéki Szentiváni Kúriával és néhány aktivistával is. Ez az 1931–1934 között működő csoport egy ezer oldalas átfogó kisebbségi magyar szociográfiát akart készíteni, de csak két kiadványuk valósult meg. Ezek egyike kárpátaljai vonatkozású: 1934-ben jelent meg Beregszászon Bene község jelene és múltja címmel, amelyben Mónus Gyula és Szerényi Ferdinánd egy beregszászi járási település társadalmi viszonyait vizsgálta.
Országos magyar kulturális tömegszervezet megalakulását a csehszlovák hatóságok hosszú ideig a Szlovenszkó és Kárpátalja területén érvényben hagyott egykori magyar egyesületi jogszabályozás "segítségével" akadályozták meg. A régi magyar belügyminisztérium megfelelő rendeletei a nemzetiségi egyesületek politikai tevékenységét megtiltották, kimondva azt, hogy "nemzetiségi egylet csak mint irodalmi és közművelődési egylet alakulhat". Ezért nem fogadták el a húszas évek elején a szlovák hatóságok a Komáromban alakult Magyar Népszövetség, majd a Magyar Közművelődési Egyesület alapszabályait, mert kisebbségi érdekvédelmi feladatokat is tartalmaztak. Az új alapszabályba ezért került bele a szudétanémetek Kulturverbandjának mintájára a "szellemi és kulturális értékek megőrzésének és fejlesztésének" követelménye. Az 1925 nyarán beterjesztett alapszabályokat a csehszlovák hatóságok 1928 júniusában hagyták jóvá. Így alakult meg a Szlovenszkói Magyar Kultúregyesület komáromi központtal, amelynek hatodik működési körzete Kassa volt, ez kezdett el Kárpátalján is tevékenykedni. Helyi szervezeteinek kialakítására csak a harmincas évek derekán került sor.
Ungváron az 1906-ban alakult Gyöngyössi István Irodalmi Társaság 1918 decemberéig működött, a csehszlovák korszakban szünetelt, majd 1939. november 10-én újrakezdte tevékenységét. A társaság 1919 elején azért nem folytathatta működését – hiába szólított fel erre a Határszéli Újság 1919. február 3-i száma –, mert nem önálló alapszabályokkal rendelkező egyesület volt, csupán az Ung megyei Magyar Közművelődési Egyesület irodalmi szakosztálya. Így a csehszlovák törvények szerint alapszabályait be sem nyújthatta jóváhagyásra. Ezért a Társaság tagjai – Fülöp Árpád, Magyar Bálint, Rácz Pál, a nagykaposi plébános, Mécs László és mások egyesületektől független írókként szerveztek találkozókat, esteket. A csehszlovák megszállás után néhány hónappal már műkedvelő együttes alakult, s magyar színdarabot adott elő az ungvári városi színházban. Ungváron megjelent a Családi Naptár, majd Rácz Pál első novelláskötete, A rongyszedő (1921), Mécs László első verseskötete, a híres Hajnali harangszó (1923). Magyar nyelvű lapok indultak Ungváron, illetve folytatták tevékenységüket, így a Határszéli Újság, majd a keresztényszocialista párt hetilapja, a Kárpáti Napló, a Kárpátaljai Magyar Jogpárt újságja, a Ruszinszkói Magyar Hírlap, az Ungvári Közlöny.
A húszas évek elején Ungváron – egyéb szervezet híján – a keresztényszocialista párt női szakosztálya járt az élen a népművelésben. Hetente rendezett irodalmi délutánokat a római katolikus fiúiskola nagytermében, rajta kívül a Katolikus Leányklub tartott számos kultúrestet. Ez időben alakult a Mozaik Kultúregyesület Ungváron a műkedvelő színjátszás fellendítésére. 1920 áprilisában már előadással mutatkoztak be, s a húszas évek végéig számos rendezvényt tartottak a Magyar Kaszinó nagytermében. Eredményesen, de szerény eszközökkel tevékenykedett ez időben az ungvári Katolikus Legényegylet és a Református Kör is.
1929-ben a csehszlovák kormány anyagi támogatásával megalakult a Kárpátaljai (Podkarpatszka Ruszi) Országos Közművelődési Szövetség, melynek célja: a területen élő nemzetiségek kulturális életének összefogása. Tevékenységétől természetesen kormánypártiságot vártak el. Ellensúlyozására, Rácz Pál lapszerkesztő kezdeményezésére, 1931-ben Ungváron létrehozták a Magyar Kultúregyesületet. A kezdeti nehézségek után 1933-tól Wellmann Mihály lett az irányítója, akinek irányításával a következő években Kárpátalja csaknem minden városában és magyarlakta településén helyi szervezeteket alakítottak. Számuk 1938-ban már 42 volt. Legnagyobb szabású rendezvényük az 1935 áprilisában Tiszaújlakon tartott Rákóczi-emlékünnepély volt, amelyen több mint tízezren vettek részt, magyarok, ruszinok és románok. A Magyar Kultúregyesület bekapcsolta a közművelődési munkába a Magyar Akadémikusok Keresztény Köre (MAKK) ungvári diákszervezetét, amely előadások sorát tartotta a magyarlakta falvakban. A korábban tervezett nagy énekkar helyett 1934-ben Kárpátalján megalakult a Magyar Dalosszövetség, amely a következő években több száz szereplővel és tucatnyi énekkar fellépésével magyar dalosversenyeket rendezett Ungváron, Munkácson, Huszton, amelyeken 5–6 ezer hallgató jelent meg. Gyermek-dalosünnepeket tartottak Nagyszőlősön, Tiszaújlakon, Beregszászon. A legnagyobb szabású volt az 1936. június 7-én Ungváron megrendezett dalosverseny az Ungvári Athletikai Club (UAC) sportpályáján. A magyarországi Gyöngyösbokréta-mozgalom Kárpátalján is hatott, a Bereg megyei Szernyéről indította Balog Sándor református kántortanító, költő a Szernyei Magyar Kalárist, amely sokat szerepelt Ungváron és szerte Kárpátalján a harmincas években. A Magyar Kultúregyesület bekapcsolta a közművelődési munkába az ungvári Magyar Keresztény Rákóczi Munkás Cserkészcsapatot is. Megszervezték a Magyar Kultúregyesület tagszervezeteként a Podkarpatszka Ruszi Magyar Nőegyletet is, amely szintén lelkes munkát végzett.
A Kárpátalján működő három magyar párt mellett tehát több magyar egyesület, kör, szervezet szolgálta a maga sajátos eszközeivel a magyarság érdekképviseletét. Lényegében ezt segítették a magyar nyelvű újságok is. A teljesség igénye nélkül felsoroljuk a két világháború közötti kárpátaljai magyar lapokat (az általános politikai napi, illetve hetilapokon kívül jó néhány úgynevezett réteglap is megjelent). Kárpátalján a két világháború közt a hetilapok közül a Kárpáti Híradó, a Munkás Újság és a Ruszinszkói Népszava voltak a legismertebbek, a napilapok közül pedig a Kárpátaljai Magyar Hírlap, a Keleti Újság és az Új Közlöny. A munkácsi Élet, Az Élet, majd Magyar Élet című lap egy időben egyedül vállalkozott Fábry Zoltán írásainak közlésére.
A lapok nevében rendszerint ott találjuk a "Kárpátalja(i)" és a "Kárpáti" jelzőt is. A lapok: Kárpátalja (1926), Kárpátalja (1934–1935), Kárpátaljai Hét, Kárpátaljai Magyar Almanach, Kárpátaljai Magyar Hírlap, Kárpáti Figyelő, Kárpáti Futár, Kárpáti Híradó, Kárpáti Napló, Kárpáti Sport, Kárpáti Szemle, Kárpáti Vadász stb. 1927-ben 59 hírlap jelent meg Kárpátalján, ezekből egynyelvűek: 22 magyar, 10 ruszin, 10 orosz, 5 héber, 4 cseh és 2 ukrán, többnyelvűek: 1 ruszin–magyar, 1 magyar–orosz, 1 cseh–orosz–magyar, 2 cseh–ruszin. Ekkor Ungváron és Munkácson 1-1 magyar napilap látott napvilágot. Sándor László szerint Kárpátalja városaiban 1918 és 1938 között – nem számítva az idegen nyelvű sajtókiadványokat – összesen mintegy hetven újság – főleg hetilap – jelent meg. A Kárpátalján működő nyomdák száma 1918–1938 között, illetve 1945-ig 35 volt. Ezek nagyobb része árszabályhű üzem volt (20), kisebb része árszabályközösségen kívül állt (15). A nyomdák java részében kéziszedés folyt, a nyomógépek, a gyorssajtók elavultak voltak. Szedőgépekre a nyomdák csak a terület három nagyobb városában tettek szert, de még a harmincas évek közepén is Ungváron csak 5, Beregszászon 1 Linotype szedőgép, Munkácson pedig 1 Typograph szedőgép dolgozott. A legtöbb nyomda Ungváron működött, összesen 12, Beregszászon 5, Munkácson 7, Huszton 4, Nagyszőlősön 2, Ilosván, Nagybereznán, Szolyván, Ökörmezőn, Técsőn egy-egy nyomda dolgozott, az utóbbiak kis teljesítményűek voltak, s elsősorban a helyi igényeknek tettek eleget. Tárgyalt korszakunkban Kárpátalján intézményes könyvkiadás nem volt. A nagyobb nyomdák vállalkoztak elsősorban könyvek kiadására, de csak akkor, ha a szerző teljes egészében vagy legalább részben előlegezte a kiadás költségeit. Így jelent meg például Mécs László első verseskötete 1923-ban a Földesi Nyomda "kiadásában".
A társadalmi és kulturális önszerveződés lehetőségeihez tartozik a politikai életben való részvétel. Bár a választójog általános, közvetlen és titkos volt, a csehszlovák állampolgárság követelményén túl a választókerületeket úgy szabták meg, hogy míg egy szlovák lakosságú terület képviselői mandátumához 1920-ban átlagban 19 753 szavazat kellett, egy magyar mandátumhoz 27 697, közel 8 ezerrel, tehát 40%-kal több. A szenátori mandátumok esetében is hasonló volt a helyzet. Míg Prágában egy szenátor megválasztásához 73 949, addig Kárpátalján 143 007 szavazat kellett. Súlyosan érintette a magyarokat a legfelső közigazgatási bíróság 1923-ban hozott döntése, amely Kárpátalján az illetőség előfeltételeként megkívánta, hogy az érdekelt vagy apja legkésőbb 1906-ig bezárólag a szóban forgó község kötelékébe jegyzőkönyvi határozattal fel legyen véve, kizárva a saint-germaini szerződésben is biztosított hallgatólagos illetőségszerzést. Ezzel a magyarok ezreinek, akiknek már elismert állampolgárságuk volt, megsemmisítették kiadott illetőségi bizonyítványát. A magyar nemzetiség elleni hatósági diszkrimináció még az egyes magyarlakta területeken is eltérően érvényesült. Említettük, hogy szlovákiai átlagban egy képviselői mandátumhoz 27 697 szavazat kellett, az ungvári kerületben viszont 34 443.
Kárpátalján 1924. március 16-án rendezték meg az 1920-ban elmaradt első nemzetgyűlési választásokat. A magyar pártok úgynevezett őslakos szövetsége a képviselőválasztásokon 28 158 szavazatot, a szenátusi választásokon 24 944 szavazatot kapott, s így 1 képviselőt és 1 szenátort delegálhatott. A kárpátaljai választásokon a magyar pártszövetségen kívül részt vett a Független Magyar Szociáldemokrata Párt, amely a képviselőválasztásokon 2856, a szenátusin 2356 szavazatot, a Köztársasági Magyar Földmíves Párt pedig a képviselőházi választásokon 1232 szavazatot kapott. A húszas évek elején Csehszlovákia-szerte ismertté vált Técső hősies küzdelme önkormányzatáért. Az egykori koronavárosba öt alkalommal küldtek kormánybiztost, mert ragaszkodott ahhoz, hogy magyarpárti bírája legyen.
Az 1925-ös választások során 21 000-en szavaztak Kárpátalján a Csehszlovák Kommunista Pártra. Ez az összes szavazatok 30,78 százaléka. Ugyanakkor a magyar lakosságú beregszászi kerületben a kommunista szavazatok aránya 35,78 százalék. Beregszászban pedig a harmincas években kommunista vezetésű népfronttanácsot választottak.
1928 októberében tartotta Beregszászon a kárpátaljai magyar pártszövetség kongresszusát, s ugyanezen év novemberében zajlottak le a tartománygyűlési választások. Kárpátalján ekkor a két magyar párt közös listával vett részt, és egy keresztényszocialista, valamint egy nemzeti párti képviselőt juttattak be a helyi parlamentbe.
A kárpátaljai magyarság igen széles skálájú politikai tagolódása belső feszültségekkel járt.
A csehszlovák nemzetiségpolitika negatív vonásai leginkább az iskolaügyben jelentkeztek. A csehszlovák polgári demokratikus állam közoktatásügyi politikáját jól jellemezte, hogy a tanügyi igazgatásban a minisztériumtól a járási tanfelügyelőségekig, nem kapott helyet magyar nemzetiségű pedagógus, egyetlenegy magyar állami gimnázium élén sem állt magyar igazgató – sőt az ungvári magyar gimnáziumot a csehszlovák hatóságok megszüntették. Az állami magyar elemi iskolákban, gimnáziumokban, szakiskolákban, tanítóképzőkben működő tanárok egy része nem volt magyar, viszont magyar tanerők, ugyancsak tudatos politika következményeképpen, szlovák és ruszin iskolákhoz kaptak beosztást. A szlovákiai magyar nyelvű oktatás nagy hiányosságának tekinthető, hogy teológián kívül nem volt magyar nyelvű felsőfokú képzés. Mindent egybevetve, a felvidéki magyarságnak (így Kárpátaljának is) 31 %-kal volt kevesebb iskolája, mint amennyi népszámlálási adatok szerint megillette volna. A 189/1919. számú törvény magyar elemi iskolák létesítését mindenütt lehetővé tette, ahol legalább 40 magyar anyanyelvű tanköteles gyermek élt, ennek ellenére az 1936/37. tanévben húsz olyan kárpátaljai községben, ahol a magyarság száma meghaladta a kétszázat, s legalább 40 magyar tanköteles gyermek volt, magyar iskola egyáltalán nem létezett. Ezzel szemben Kárpátalján több mint ötven olyan, túlnyomóan magyar településen létesítettek úgynevezett "csehszlovák" iskolát, ahol a csehek, illetve szlovákok száma nem érte el a kétszázat. Így például Tiszacsomán 23, Benén 31, Macsolán 44 cseh kedvéért létesítettek "csehszlovák" iskolát. A magyar iskolák túlnyomó része, csaknem 90%-a felekezeti és községi jellegű volt, ezzel szemben a "csehszlovák" elemi iskolák több mint 40%-a állami iskola volt. A polgári iskolaügy terén a magyarság helyzete még rosszabb volt. A csehszlovák kormányzat nem akarta, hogy a magyarság széles rétegei az elemi iskola szintjénél nagyobb műveltségre tegyenek szert, és ezért akadályozta a magyar tannyelvű polgári iskolák létesítését. Olyan magyar településeknek, mint például Csap, nem volt magyar tannyelvű polgári iskolája, ezzel szemben a kormány szlovák tannyelvű polgári iskolát létesített a községben. A kárpátaljai magyar polgári iskolák zömét is a felekezetek és a községek tartották fönn, a "csehszlovák" iskolák 90%-ánál az állam volt az iskolafenntartó. A magyar polgári iskolák többsége leányiskola volt, ez arra vall, hogy a csehszlovák kormányzat a magyar férfiak magasabb kiképzését nem tartotta kívánatosnak. A kormányzat mind a magyar szakoktatást, mind a magyar tanítóképzést tudatosan elhanyagolta. A magyar iskolákkal más vonatkozásban is mostohán bánt a csehszlovák állam. Amíg a csehszlovák tannyelvű iskolák számára fényesebbnél fényesebb iskolapalotákat építettek és a legmodernebb felszereléssel látták el őket, addig a magyar iskolák régi épületekben, egészségtelen és szűk tantermekben voltak elhelyezve. Akadtak olyan magyar iskolák, például Beregszászon, ahol 200 gyermeket egy tanteremben zsúfoltak össze. A magyar párhuzamos tagozatoknak gyakran ugyanazokban a tantermekben kellett tanulniuk, mint a csehszlovák tagozatoknak, s ezért délutáni oktatásra fogták őket, míg a "csehszlovák" tanulók délelőtt jártak iskolába. A magyarság, a csehszlovák megszállás kezdetétől tiltakozott a lehetetlen iskolai állapotok ellen, a hatóságok azonban mereven elzárkóztak a panaszok orvoslása elől. Ez fokozta az elkeseredést, s ennek egyik legjelentősebb megnyilatkozása volt az 1922. június 30-án rendezett országos iskolavédelmi nap, amikor Szlovákia és Kárpátalja számos városában és községében népgyűléseken tiltakozott a két magyar párt szervezésében a magyar lakosság az iskolaügyi sérelmek ellen. Több helyen a gyűléseket megzavarták, összetűzésekre, letartóztatásokra került sor.
Kárpátalján a két világháború között – csehszlovákiai viszonylatban – igen rossz volt a gazdasági-szociális helyzet. Az erős cseh finánctőke az államapparátussal a háta mögött konkurensei erejét számos eszközzel igyekezett megtörni, s nem is eredménytelenül. A gyenge magyar polgársággal is könnyedén elbánt. A cseh burzsoázia – a hivatalosan hangoztatott elv alapján: "Podkarpatszka Rusz nem tartozik az általános gazdasági rendszerbe" – egyszerűen gyarmatnak tekintette Kárpátalját. A két világháború között egyetlen nagyüzem sem épült a vidéken, viszont évente több tízmillió korona értékű nyersanyagot vittek ki a területről. Ennek következtében Kárpátalja elmaradott agrárvidék maradt, ahol Csehszlovákia lakosságának 9%-a élt, de az ipari termelőerőknek csak 0,67%-a volt itt. A vidék ipara, illetve kézműipara a lakosságnak mindössze 11%-át foglalkoztatta, gazdasági mérlegében az iparra alig jutott valamivel több mint 2%. Kárpátalja ipari – elsősorban fafeldolgozó és építőanyagipari – üzemeinek – a perecsenyi Bantlin, a nagybocskói Klotild, a szolyvai, a beregszentmiklósi, valamint az ungvári Mundusz bútorgyár, a munkácsi és a beregszászi téglagyárak – részvényeit a cseh tőke szerezte meg, de érdekeltségei voltak a vidéken a német, osztrák, belga, francia és magyar tőkének is. A közép- és kisiparban, továbbá az építőiparban az ukrán, a zsidó és a magyar polgárságnak voltak érdekeltségei.
A legválságosabb állapotban azonban a mezőgazdaság volt. 1920-ban a kereken 23 000 hektár szántóföldnek 37%-a állami, 33%-a földesúri, 12,5%-a egyházi, s mindössze 17,5%-a paraszti tulajdon. A 69 kárpátaljai nagybirtokosnak több földje volt, mint a 110 000 paraszti törpegazdaságnak. A munkácsi Schönborn grófoknak például ez időben 136 ezer hektár földje volt az erdőket és legelőket is beleértve. A harmincas évek közepén Kárpátalján az említett 110 ezer parasztcsaládnak 385 ezer hektár földje volt, a 2800 nagybirtokosnak 814 ezer hektárja. A földbirtokreformot a csehszlovák kormányzat Kárpátalján két szakaszban végezte el: 1919–1925 és 1925–1929 között. 1919. április 16-án adták ki az ún. kisajátítási törvényt, amely szerint a 100 hektárnál nagyobb gazdaságok többletföldjét ki kellett sajátítani, s a föld nélküli, illetve kevés földű parasztoknak kellett eladni. Ez Kárpátalján több mint 200 ezer hektár szántóföldet, illetve legelőt érintett volna, de 1920–1923 között csak mintegy 31 ezer hektár földet adtak el, s ennek is csak egynegyede került a szegény- és középparasztokhoz. A többi kisajátítandó föld vagy megmaradt a birtokosok tulajdonában, vagy állami tulajdonba, úgynevezett telepesi tartalékba került, amelyből a cseh telepeseknek, a helyi államhű elemeknek vagy külföldi tőkéseknek adtak ajándék vagy vásárlás címén. A földeknek csupán egy részét, az évek óta bérelt, főleg apró telkeket adták el a földtulajdonos és a bérlő közös megegyezése alapján. Kárpátalján 1924-ig egy földesúri birtokra átlagban 295 hektár, egy parasztgazdaságra 0,5 hektár föld jutott. A földreform második szakaszában 39 nagybirtokostól kiváltott 240 ezer hektár földet osztottak szét, amelyből 45 405 hektár szántóföld volt. A kisajátítási törvényt a nagybirtokosok igyekeztek kijátszani, így például Schönborn gróf a csehszlovák kormánynak felterjesztette munkácsi-beregszentmiklósi dominiumának úgynevezett "iparosítási" tervét. A terv megvalósításakor – 1928-ban óriási kiterjedésű szántóföldjeik, legelőik és erdeik jelentős részét – minimális értékük mintegy 400 millió koronát tett ki – 35 millió koronáért eladták a Bignon-konszernnek, amelyben a francia, svájci és csehszlovák tőke volt túlsúlyban. Ezeken a földeken létrehozták a rablógazdálkodást folytató céget, amelynek egyik legbefolyásosabb részvényese Schönborn gróf volt. Teleki gróf Dolha-környéki birtokait – mintegy 20 ezer hektárt – a máltai lovagrend vásárolta meg. Ugyanakkor a fokozódó adósságterhek miatt 1930-ban a parasztbirtokoknak csak 11,4%-a volt adósságmentes. A kárpátaljai magyaroknak egyébként több mint 60%-a foglalkozott mezőgazdasággal, miután gyakorlatilag kiszorították őket a közigazgatásból és az ipar területéről. További gondot okozott a cseh kolonizáció Kárpátalján, ahol a két háború között 11 telepet a színmagyar Tiszaháton létesítettek. Kárpátalján 222 telepes birtok létesült 3013 hektárnyi területtel, elsősorban Ungvár-Munkács vonalától délre, a csehszlovák–magyar határ menti falvakban.
A magyarság elleni diszkriminációs intézkedésekre jellemző, hogy Kárpátalján az osztrák–magyar monarchiabeli papírpénzt 10:1 arányban váltották be, Szlovákiában viszont csak 55%-os vagyonadóval. A területen méltatlanul keveset ruházott be a csehszlovák állam, így például 1920-ban nem hajtották végre az előirányzott út- és vasútépítést. Kárpátalján például több olyan adó volt érvényben, amelyet a cseh tartományban már megszüntettek, vagy nem voltak ismertek. A kereseti adó Kárpátalján 10%, a cseh országrészekben 4% volt, a szeszadó 23, illetve 10 korona. A nyilvános számadásra kötelezett vállalatok adókulcsa a cseh tartományokban 10%, Kárpátalján 30–43% volt. Károsan érintette Kárpátalját a vasúti tarifa diszkriminációja is.
A kisebbségi sorsban élő magyarságnak egyik legtermészetesebb gazdasági szervezkedési eszköze a szövetkezeti forma lett volna. Ennek a Felvidéken már nagy múltja volt, hiszen a történelmi Magyarországon az első Hangya szövetkezet Nyitra megyében alakult 1889-ben. Az önsegélynek és talpraállásnak ez a módja az első világháború után a csehszlovák állam "gyámsága" alá került.
A szövetkezeti mozgalom Kárpátaljához kötődő fontos előzménye az itteni földművelő nép gazdasági felemelését célzó 1899-ben indított ún. "hegyvidéki akció". Az ennek megvalósítására alakított kirendeltség vezetésével a jeles szakembert, Egán Edét (1851–1901) bízták meg. Ezt a földnélküli ruténség nyomora, a kedvezőtlen hitelviszonyok és a mind nagyobb mértékű kivándorlás tette égetően szükségessé. Egán Ede a földhiányt bérletekkel igyekezett ellensúlyozni, ösztönözte az állattenyésztést és hitelszövetkezeteket állított fel. Intézkedései sértették a helyi uzsorakereskedők érdekeit. Egán Ede rejtélyes körülmények között halt meg, golyó oltotta ki életét.
A két világháború között Kárpátalján a lakosságnak csak csekély hányadát (az 1930. évi népszámlálás szerint 11%-át) foglalkoztatta az ipar, a kisipar, illetve az építőipar. Az ipari munkásság zöme a vegyi-, a fa-, a tégla- és cserépiparban dolgozott, valamint vasmunkások, vasutasok és kőművesek voltak. A 30-as évek elején 20-nál több embert foglalkoztató ipari üzemekben mintegy 9 ezer, az apró üzemekben további 10 ezer munkás dolgozott. A munkásság nagy részét – 70–75 ezer embert – az idénymunkások alkották, akik az erdőiparban, a mezőgazdaságban és az útépítéseknél dolgoztak. Csehszlovákiában a kárpátaljai munkások bére átlag 38–40%-kal volt alacsonyabb, a fogyasztási cikkek ára pedig 25-30%-kal volt magasabb, mint az úgynevezett történelmi országrészben. Kárpátalja már 1920-ban is Európa egyik legelmaradottabb vidéke volt, amelyet csak tetézett az 1929–1933. évi gazdasági világválság. Ekkor az ipari, az erdő- és szőlőmunkások bére 30–-70%-kal csökkent. A falvakban az egy személyre eső adó az 1919–1931 közötti években 15 koronáról 178 koronára, vagyis 13-szorosára emelkedett. A 30-as évek derekán a jelzálog-adósságok több mint 800 milliót, az állami adóhátralékok több mint 64 millió koronát tettek ki. Évente sok százezer szegényparaszt vagyonát árverezték el. 1936-ban Kárpátalján mintegy 8 ezer magyar volt munkanélküli. A terület alacsony társadalmi és szociális viszonyait jelzi, hogy a harmincas években Csehországban a férfiak átlagosan naponta 22,51, a nők 11,50 koronát kerestek, Kárpátalján 11,08, illetve 8,16 koronát. A mezőgazdasági munkabér ekkor Csehországban a férfiaknál 12,12, a nőknél 9,09, Kárpátalján 8,80, illetve 7,72 korona volt. Az egy személyre eső húsmennyiség 1935-ben Csehországban 42,50 kg, Kárpátalján 16,11 kg, a cukoré 24,20, illetve 3,93 kg. Az 1933-as adatok szerint Csehországban egy gazdacsalád 659, Kárpátalján 168 koronát költhetett ruházkodásra és lábbelire, a gyermekek neveltetésére 221, illetve 33, utazási költségekre és postára 105, illetve 14 koronát adhatott ki. Egy gazdacsalád valamennyi tagjának éves átlagfogyasztása Csehországban 5068 korona, Kárpátalján mindössze 1369 korona volt. Csehországban tehát mintegy négyszer magasabb volt az életszínvonal, mint Kárpátalján. Az utóbbi természetesen nem vonatkozott arra a 35 000 cseh telepesre, akik Kárpátalját irányították. Kárpátalja népének megdöbbentő nyomoráról számolt be a harmincas évek elején Ludwig Renn német, Niko Rost holland és Ivan Olbracht cseh író, valamint Fábry Zoltán több más felvidéki magyar író társaságában.
|
"A szerencsekerék úgy jár: Uzshorodból lett már Ungvár, Azt kiáltja úr és munkás, Mukacsevo ismét Munkács." (Fülöp Árpád: Csonka dal) |
Az 1938. szeptember 29-én megkötött müncheni egyezményben a nyugati hatalmak hozzájárultak ahhoz, hogy Hitler bekebelezze a németlakta Szudéta-vidéket. A magyar és lengyel területi követelésekről csak az egyezmény függelékében volt szó. Eszerint Magyarországnak és Lengyelországnak a csehszlovák kormánnyal való kétoldalú tárgyalások útján kellett megkísérelni a területi problémák megoldását, s amennyiben 2 hónapon belül nem születne megállapodás, akkor az ügy a konferencia résztvevői elé kerül. A magyar kormány október 3-ai jegyzékében követelte, hogy a kétoldalú tárgyalásokat október 6-án kezdjék meg Komáromban. Október 5-én megkezdődött a magyar szabadcsapatok, az úgynevezett "rongyos gárda" átdobása. A csehszlovák–magyar tárgyalások 1938. október 9-én kezdődtek Komáromban, igen feszült légkörben. Miután az október 6-i zsolnai konferencia határozatának megfelelően Szlovákiában Tiso elnökletével autonóm kormány alakult, a prágai csehszlovák kormány ezt bízta meg – mint közvetlenül érdekeltet – a magyarokkal folytatandó tárgyalással. A magyar fél nem fogadta el a magyar kisebbség részére az autonóm Szlovákián belül kilátásba helyezett nemzetiségi önkormányzatot, hanem ragaszkodott a magyar többségű területsáv átcsatolásához, s nem érte be a Csallóköz felajánlott átengedésével sem. A tárgyalások 4 nap után, október 13-án minden eredmény nélkül megszakadtak. Október 22-én kapta meg a magyar kormány a harmadik szlovák ajánlatot a területi követelésekkel kapcsolatban, amely elismerte a magyar igényeket a magyarlakta sávra, de még mindig nyolc vitatott, "vegyes népességű terület" volt, köztük Kárpátalján Ungvár és Munkács, e városok népessége nagy többségben magyar volt, a környékük vegyes, főleg ruszin, de Munkácsnál német is; valamint Nagyszőlős szintén magyar többségű város volt, de környéke vegyes.
A vitatott területeken a magyar kormány népszavazást követelt, de ezt nem sikerült elérnie. Mindkét fél álláspontja megmerevedett, majd újabb huzavona következett, végül német–olasz eszmecsere után október 30-án Csehszlovákia, majd nyomban utána Magyarország felkérte a tengelyhatalmakat a döntéshozatalra. Anglia és Franciaország érdektelenséget mutatott az ügy iránt, Németország és Olaszország lett a döntőbíró. Nagy vita folyt, elsősorban Ungvár és Munkács hovatartozásának kérdésében, mert a németek október 27-én végül megállapodtak abban, hogy Kassa, Ungvár és Munkács Magyarországhoz kerüljön.
A határozat értelmében 12 400 km2 terület került Magyarországhoz 1 100 000 – többségében magyar – lakossal. A döntés részletesen közli az új csehszlovák–magyar határt, ennek kárpátaljai része: "Az Eperjes-tokaji hegyláncban fekvő és Szlovákiának megmaradó Nagyszaláncnál kanyarodik el (a határ) most már eléggé egyenesen keleti irányban, úgyhogy az Ungvár–Nagykapos vasútvonal Magyarországé, szintúgy Ungvár városa is... Ungvárt megkerülve a határ nagyjából dél felé tart. Munkácsot északon és északkeleten kikerüli, úgyhogy Munkács Magyarországé. Munkácstól keletre kanyargó vonalban bocsátkozik le Ugocsa megyébe a határ. Nagyszőlőstől nyugatra halad el, körülbelül Feketeardóig, amely Magyarországé, azután egyenes vonalban metszve a Királyháza–Halmi vasútvonalat a román határnál véget ér." Az első bécsi döntéssel tehát Kárpátalja déli, magyarlakta sávja visszakerült Magyarországhoz, összesen mintegy 2 ezer km2-nyi terület. Kárpátalja több mint egyötöde. A terület magyar lakosságának zöme indokolt örömmel fogadta az 1938-as visszacsatolást, de nemzeti érzelmeiből fakadó lelkesedése hamarosan megcsappant. A háborús hangulat, a gazdasági romlás, a rohamosan fasizálódó rendszer, a megtorlások – elsősorban a kommunisták ellen –, különösen pedig az "anyaországi felsőbbrendűség" durva megnyilvánulásai – ellenérzést és egyre mélyülő ellenszenvet váltottak ki a lakosság körében, amelynek az eltelt húsz év alatt demokratizálódott a gondolkodásmódja és magatartása. Szembe kellett nézni azzal a paradox ténnyel, hogy a visszacsatolásban eltöltött hat év jóval nagyobb rombolást vitt véghez a kárpátaljai lakosság magyarságtudatában, mint a kisebbségi sorsban leélt két évtized. Ezt az állapotot pontosan fejezik ki a közszájon forgó korabeli szállóigék: "Nem ezeket a magyarokat vártuk", "Minden drága, vissza Prága."
A kárpátaljai magyarság ismét államalkotó nemzetté válása után került sor az 1941-es magyar népszámlálásra (ezt megelőzően 1939. július 16-án tartottak előzetes népösszeírást Kárpátalján). 1941-ben anyanyelv szerint a 852 ezer főnyi kárpátaljai népesség 28,8%-a (245 286 lakos) vallotta magát magyarnak. Az etnikai arányok változása több tényezőnek volt köszönhető: a cseh és szlovák állami alkalmazottaknak, telepeseknek a túlnyomó része elköltözött, a magyar anyanyelvű zsidók, a bizonytalan etnikai hovatartozásúak ezúttal ismét magyarnak vallották magukat, s a trianoni magyar államterületről több ezer magyar költözött be. Az államhatalmi változásra érzékenyen reagáló városok népességének etnikai összetétele ebben az időszakban is – most a magyarok javára – jelentősen átformálódott. A kivétel nélkül magyar többségűvé váló városok közül Beregszászon több mint 90, Ungváron pedig közel 80 százalékos arányt ért el a magyarság. A ruszin lakosságú vidékek központjaiban is a lakosság tetemes része (20-40 százaléka) vallotta anyanyelvének a magyart (Szolyva, Perecseny, Nagyberezna, Huszt, Rahó, Kőrösmező stb.)
Az első bécsi döntést követő hónapokban, a mintegy 40 ezer főnyi cseh közigazgatási és közrendészeti tisztviselő és telepes távozásával fölszámolták azok iskolahálózatát is a magyarlakta településeken. 1931-ben a cseheknek 45 óvodája, 158 elemi-, 14 polgári iskolája, 3 gimnáziuma és 1 tanítóképző tagozata működött Kárpátalján.
A bécsi döntés előtti hetekben, 1938. október 9-én alakult meg az első autonóm kormány, amelynek élére Bródy Andrást állították, a rutén pártok ajánlására, miniszteri rangban. Rövidesen azonban leváltották és bebörtönözték, mert népszavazást követelt arról, hogy a rutén nép maga dönthessen jövendő sorsáról és hovatartozásáról. Utóda Volosin Ágoston görög katolikus kanonok – a Bródy-kormány közegészségügyi minisztere – lett, a ruszin irányzat vezetője. A csehek, hogy befolyásukat továbbra is biztosítsák Kárpátalján, Volosin tiltakozása ellenére az ott állomásozó csehszlovák haderő parancsnokát, Prchala tábornokot nevezték ki belügyminiszternek. Kárpátalja tehát mint autonóm tartomány, föderatív államot képezett – legalábbis elméletileg – a cseh és a szlovák állammal.
1938 őszétől Volosin és kis tábora már olyan Kárpát-Ukrajnáról álmodott, amely mint föderatív vagy független állam meg tudna állni az európai politika sodrában. Uralmának megszilárdítására azonnal fölállította galíciai mintára a hírhedt katonai alakulatot, a "Szics-lövészgárdát", megalakította az ukrán Nemzeti Tanácsot, hivatalos nyelvvé az ukránt tette meg, és Kárpátalja nevét "Kárpátszka Ukrainá"-ra változtatta. Betiltotta a magyar és orosz nyelvű lapokat, föloszlatta a magyar és rutén egyesületeket és politikai pártokat. Gárdistáival éjjel, az ágyból hurcoltatta el a magyarok vezetőit és a magukat ukránnak nem valló ruténeket a Dumen-havason fölállított gyűjtőtáborba. Október 25-én betiltották a CSKP-t, majd egyesületet alakítottak a "kommunizmus elleni harcra". A kommunista párt illegalitásba vonult, úgy folytatta harcát a Volosin-rendszer ellen.
Volosin államkísérletét három helyen kísérték rendkívüli figyelemmel. A lembergi ukrán sajtó mindvégig az "ukrán nemzeti küzdelem" előharcosának mondotta Volosin Ruszinföldjét, ahonnan kelet-európai "hódító" útjára indul az ukrán állameszme. Az amerikai ukránság 1938. szeptember 4-én tartott New York-i nagygyűlésén már 750 ezer "csehszlovákiai ukránról" beszél, s fogadja, hogy a saint-germaini szerződés értelmében megígért "kárpátukrán" autonómiát minden erejével támogatja. Ez 1939 februárjában tettekben is megnyilvánult: az amerikai és kanadai ukránok a Vöröskereszt útján 400 ezer db ruhát küldenek és 5 millió dollár kölcsönt biztosítanak Volosin Kárpát-Ukrajnájának. Az amerikai ukránok szeptemberi nyilatkozatára az észak-amerikai ruténok hivatalos szerve, az Észak-amerikai Kárpátorosz Unió válaszolt 1938 december elején. A világ ruszinságához intézett emlékiratukban kijelentik, hogy nem ismerik el Volosin kinevezését, mert "a csehszlovák kormánynak ilyen erőszakos tevékenysége világosan mutatja, hogy a már elismert autonómia a valóságban nem létezik, az új csehszlovák, Volosin-típusú politika pedig a kárpátorosz nép nemzeti élete ellen való támadásnak számít." Az emlékirat szerint az ukránokat és a ruténeket nemzeti felfogás, öntudat, nyelv és hagyományok választják el egymástól, s a helyzet megszüntetése érdekében az amerikai ruszinok az alábbi követeléseket fogalmazzák meg: A Poprád, a Hernád és a Tisza folyók közötti területen biztosítsák a kárpátorosz nép szabad önrendelkezési jogát (vagyis Kárpátalján kívül még a hajdani Zemplén, Sáros és Szepes megyében akkor élő mintegy 100 ezer ruténnak, s a Tisza bal parti részén, a trianoni Romániának ítélt területen élő mintegy 20 ezer ruténnak). Az Amerikai Kárpátorosz Unió a legmesszemenőbben támogatta Kárpátalja autonóm keretben való csatlakozását Magyarországhoz.
Volosin hatalomra jutása után Kárpátalja elé olyan súlyos gazdasági, vallási, közigazgatási, kulturális és kisebbségi problémák tornyosultak, amelyekkel a "kárpátukrán" kormány negyedéves uralma alatt nem tudott megbirkózni. A bécsi döntés után megmaradt Kárpátalja 80%-ban mezőgazdasági termékek behozatalára szorult. Magyarországgal az egyre növekvő politikai feszültség miatt minden összeköttetése megszakadt, Lengyelország hasonló okokból nem szállított, Szlovákia 1938. november 2. után önmagát sem volt képes ellátni, ezért csak Románia jöhetett számításba. December második felében 40 vagon kukoricát szállítottak innen Kárpátaljára, ezen kívül nem érkezett egyetlen jelentősebb import-tétel sem. Bár 1939 februárjában Huszton felállították a Kiviteli és Behozatali Kamarát, érdemi tevékenységre alig volt módja. A kárpátaljai hitelintézetek és szövetkezetek 1939. január 3-án tartottak először közgyűlést az új uralom alatt. A terület 194 hitelintézetéből csak 144; 180 szövetkezetéből 109 maradt meg, de tőke, hitel, vállalkozási kedv és áru hiányában ez időben gyakorlatilag szüneteltették tevékenységüket.
A "kárpátukrán" rendszer konszolidálása érdekében igen fontosak voltak a vallási kérdések. Kárpátalján a század első éveiben újra feléledt a vetélkedés a görög katolikus és a görögkeleti egyházak között. Az ortodoxia újjászületése Csehszlovákia megalakulásával megerősödött, a csehszlovák kormányzat ugyanis a görög katolikus klérussal szemben mindvégig a pravoszláviát támogatta, amelynek 1938-ban közel 100 ezer hívője volt Csehszlovákiában. A rutén politikusok azonban felismerték, hogy a keleti egyház kizárólagosan a nagyorosz eszmék szolgálatában áll. Ezért a "kárpátukrán" egyházpolitika – ha ideje lett volna – minden eszközzel megkísérli az elmagyarosodott görög katolikus klérus visszaszlávosítását. A volosini Kárpátalján ez időben konszolidált polgári közigazgatás nem volt, hiányoztak a legszükségesebb törvényhatósági keretek is. Volosin helyzetét az is nehezítette, hogy mintegy 15 ezer cseh tisztviselővel kellett számolnia, akik érezve közeli elbocsátásukat vagy áthelyezésüket, a huszti kormány minden rendelkezését szabotálták. 1939. január 1-jéig egyébként 10 ezer cseh tisztviselő hagyta el Kárpátalját, s nyomukban megindult a hátramaradottak átszivárgása Kelet-Szlovákiába.
A helyzetet tovább élezte Prchala tábornok váratlan kinevezése. A helyi kormány hiába interveniált ismételten Prágában. A helyzetet jól jellemzi a Ribbentrop német külügyminiszternek küldött jelentés: "Prchala miniszterré való kinevezése elleni tiltakozásunkat Prága nem vette tudomásul. A mi tiltakozásunk ellenére Hácha köztársasági elnök Prchala generális esküjét elfogadta. Huszton a feszültség nagy. A lakosság el van keseredve... Ha Prchala Huszton elfoglalná hivatalát, a helyzet katasztrófális lehet. Úgy érzem kötelességem minderről a külügyminiszter urat értesíteni. Prágában még hivatalos információnkat is elkobozták."
1938 karácsonyán jelentette be a kárpátukrán belügyminiszter az új közigazgatási tervezetet, amely szerint a mintegy 10 ezer négyzetkilométernyi kis országot 16 kerületre osztják fel, melyek élén egy-egy kerületi adminisztrátor áll majd. A kerületek népessége nem lehet kevesebb 30 ezer léleknél. A külügy-, a pénzügy-, valamint a honvédelmi minisztérium közös a csehszlovák állammal, a brünni (brnoi) legfelsőbb bíróságnak külön ukrán bizottsága lesz, s a közös hadseregen kívül a huszti kormány jogosult belpolitikai célokra területi milíciát szervezni. Egyébként már 1938. december 17-én felállították a huszti főkapitányságot, január elejétől pedig hat helyen létesítettek belső rendőrségi szervezeteket és nyolc határőrséget. Így mindössze 15 helyen volt csak hatósági rendtartás, az országocska többi helyén féktelen anarchia ütötte fel a fejét, amelyet a Szics-gárdák tevékenysége csak elmérgesített. Ezeknek február közepén már tízezer tagjuk van, ennyien vonultak fel ugyanis az 1939. február 19-én tartott országos gyűlésükön Huszton, egyenruhában és fegyveresen. Kárpátalján február 12-én választásokat tartottak, amelyen az ukrán Nemzeti Tanács egyetlen listát engedélyezett, az UNO (Ukrán Nemzeti Organizáció) listáját. A Nová Svoboda, Volosin lapja január 28-án bejelentette, hogy a választásokon 32 mandátumot töltenek be, tehát átlag 20 ezer lakosra esik egy képviselő. Az így létrejövő huszti parlament képviselői csak ülésenként kapnak illetéket, egyébként önzetlenül kötelesek ellátni tisztüket. A választásokon "az egy párt – egy vezér" szellemében a szavazatok több mint 90%-át Volosin szerezte meg. A huszti országgyűlésnek 1939. március 9-én kellett volna összeülnie először, de a belső forrongás már akkora volt, hogy a "parlament" megnyitását néhány nappal későbbre tették, így a mindössze 30 ukrán, egy román és egy német képviselő sohasem gyűlt össze. Közben január 27-én Prchala tábornok bejelentette távozását, s így február végéig némileg csillapult a lakosság forrongása. Volosin ez idő alatt rendezni igyekezett a kárpátaljai ukrán közoktatást. Az Ungvárról, Beregszászról és Munkácsról átköltözött gimnáziumoknak Huszton, Nagyszőlősön és Szolyván biztosított helyet, majd az ukrán tannyelvű oktatás számára kidolgozott egy különleges tanítási rendet, amelynek bevezetését azonban megakadályozta a történelem. Az ukrán kormány már említett félhivatalos lapja, a Nová Svoboda mellett még egy hetilapot és Karpatoukrainska Svoboda címen Prágában ukrán nyelvű havi folyóiratot adtak ki 1939 január közepétől. Február 15 körül a Nova Scena nevű ukrán színház is megkezdte működését.
Mindez felkeltette az egyre terjeszkedő Németország figyelmét. 1938-1939 fordulóján – nem múlt el nap a német sajtó hasábjain, hogy Kárpátalja kérdése ne került volna szóba. Egyrészt a németek meg akarták akadályozni az olaszok sugalmazására alakuló szorosabb olasz–magyar–lengyel kapcsolatokat, másrészt Kárpátalja (is) kitűnő támaszpontnak ígérkezett egy szovjetellenes Nagy-Ukrajna létrehozására, amelybe az oroszországi ukránokon kívül a lengyelországi, a romániai ukránok és a kárpátaljai rutének is beletartoztak volna. Így lett Kárpátalja a pángermán és a pánszláv vetélkedés "Erisz-almá"-ja. Mindezt bizonyítja a német külügyminisztérium 1938. október 6-án kelt, s Hitlerhez fölterjesztett memoranduma. "Egy független Kárpátukrán állam külső támogatás nélkül a jelen időkben aligha lenne életképes. E megoldás előnye mégis az lenne, hogy egy jövendő Nagy-Ukrajna magját itt teremtenénk meg vele... Mindenestre autonómiát kell követelni Kárpát-Ukrajna számára, a nemzeti önrendelkezési jog jelszavával és ebben a kérdésben valószínűleg nem lesznek véleményeltérések. Az autonóm Ukrajnának Magyarország felé való orientálódását végleg ki kell zárni. Ezt a megoldást kívánná egyformán Magyarország és Lengyelország. Ezzel a közös lengyel–magyar határ jönne létre, ami megkönnyítené egy németellenes blokk kialakulását. Katonai szempontból a Wermacht főparancsoksága is ellenzi a lengyel–magyar határt."
Így aztán természetes volt, hogy a németek támogatták Volosint, és Szics-gárdáját fölfegyverezték. A helyzetet bonyolította, hogy Kárpátalját nyugat-keleti irányban az Ungvár–Csap–Kőrösmező vasútvonal szeli át, amely közvetlen a határ közelében, Máramarosszigetnél 40 km hosszúságban Románián vezet keresztül. Ez a vonal a bécsi döntés következtében kb. Nagyszőlősig Magyarországhoz került, úgy, hogy Kárpát-Ukrajna összeköttetése Szlovákián át Prágával, illetve Románia felé több száz kilométeren keresztül magyar területen haladt át.
A magyar kormány a német tervekről keveset tudva a bécsi döntés után diplomáciai akciókat indított Kárpátalja egészének megszerzésére. Ezt eleinte Olaszország és Anglia is támogatta, de a németek a terveket megbuktatták. A magyar kormány – bár a katonai előkészületeket beszüntette –, a híres rongyos gárda tevékenységét felerősítette. Teleki Pál miniszterelnökségének kezdetén, 1939 februárjában már bizonyos volt: Hitler felrúgja a müncheni egyezményt, s felszámolja Csehszlovákiát. Március 10-én a prágai kormány határozata alapján Szlovákiában a hadsereg vette át a hatalmat, s leváltotta a Tiso-kormányt. Teleki még ezen a napon a minisztertanácsi ülésen meghozatja a döntést: ha a német hadsereg bevonul Csehszlovákiába, illetve kikiáltják Szlovákia függetlenségét, a magyar hadsereg elfoglalja Kárpátalját még akkor is, ha a németek nem egyeznek bele. Erről sürgősen Rómát és Varsót is értesítették. Ezt annál is inkább jogosnak tartották, mivel Volosin követelésére Prchala tábornok csapatai páncélosokkal megerősítve 1939. január 6-án meglepetésszerűen megrohanták a védtelen Munkács városát. A támadást a rongyos gárda a rendőrökkel és a polgári lakosság segítségével visszaverte. A betörés hatására a magyar kormány megerősítette a határt, így állítottak fel Munkácson Béldy Alajos tábornok parancsnoksága alatt egy lovas dandárt, Beregszászon pedig Lósy Alajos őrnagy vezérletével a 24. határvadász zászlóaljat, amelyet kerékpáros századdal, tüzér üteggel és úgynevezett csapattest-közvetlen alakulatokkal erősítettek meg.
Március 11-én a budapesti német követ, kormánya nevében jegyzéket intézett a magyar külügyminisztériumhoz, amely "feltételezve Kárpát-Ukrajna területén történő bizonyos magyar akciókat", felsorolta a német gazdasági és politikai igényeket. Ezek a következők voltak: Kárpátalja megszállása alatt és után a német szállítási szükségleteket a legnagyobb mértékben vegyék figyelembe; a magyar kormány ismerje el azokat a gazdasági természetű szerződéseket és egyezményeket, amelyeket a kárpát-ukrán autonóm kormány német hivatalos vagy magánszemélyekkel kötött; ismerje el a kárpátaljai "volksdeutschok" eddigi szerzett jogait; a kárpát-ukrán kormány tagjait és az ottani vezető politikusokat semmiféle jogcímen ne üldözzék. Március 12-én Sztójay Döme berlini magyar követ révén értesült a magyar kormány, hogy Csehszlovákia a szétesés küszöbén áll. Németország el fogja ismerni Szlovákia függetlenségét, de a kárpát-ukrán kormánynak 24 óráig nem ad hasonló elismerést, s Magyarország ezalatt "megoldhatja" Kárpátalja kérdését.
Az események azonban ennél gyorsabban zajlottak. Március 14-én a németekkel történt megállapodás alapján Pozsonyban kikiáltották Szlovákia függetlenségét. Ugyanaznap hajnalban a Volosin-kormány is proklamálta Kárpátalja önállóságát, s kérte a német birodalom védnökségét. Werth Henrik vezérkari főnök március 14-én délután táviratilag elrendelte a határ menti alakulatoknak, hogy éjfélkor lépjék át a határt, és vegyék birtokba Kárpátalját. 15-én hajnalban a még teljesen fel sem vonult magyar hadsereg megkezdte a támadást.
A Szics-gárda harcba bocsátkozott a magyar csapatokkal abban a reményben, hogy Németország eleget tesz a Volosin-kormány kérésének, s védelmet nyújt a magyarokkal szemben. Ez a remény a kialakult helyzetben azonban már hiábavaló volt. A munkácsi lovas dandár – amelynek az Uzsoki-, illetve a Vereckei-hágót kellett birtokba vennie – Perecsenynél csak a Szics-gárdisták ellenállásába ütközött. A 24. határvadász zászlóaljnak Nagyszőlős előtt Fancsika és Tekeháza körzetében a cseh páncélosok utóvédjeivel kellett megmérkőznie. Fancsikánál a magyar honvédség, történetében először, lóvontatású páncéltörő ágyúval lőtte ki az első ellenséges harckocsit. A cseheket ez annyira meglepte, hogy a többi páncélos sietve elvonult, a zászlóalj pedig minden további ellenállás nélkül március 15-én kora délután elfoglalta Nagyszőlőst. Másnap, március 16-án, a kora hajnalban fölkerekedett hóviharban kezdte meg a zászlóalj előrenyomulását Husztra, az időközben beérkezett 14. kerékpáros zászlóaljjal együtt. Veresmartnál megtörve a Szics-gárdisták utolsó kétségbeesett ellenállását, a zászlóalj március 16-án délután 4 órakor az "ideiglenes fővárost", Husztot is elfoglalta.
A 14. kerékpáros zászlóalj még aznap elérte az ezeréves határt, és a Tatár-hágóra kitűzte a magyar zászlót. A huszti kormányzósági épületekben talált iratokból kiderült: a németek Volosint az utolsó pillanatig biztatták, hogy tartson ki, mert útban van a német hadsereg. Amikor a zászlóalj egyik egysége bevonult a német lakosságú Királymezőre (Königsfeld), a házakon horogkeresztes zászlók lengtek, s a lakosság nem akarta elhinni, hogy a magyar csapatok jöttek. A mozgósított gyors-, illetve a pécsi hadtest március 18-án fejezte be felvonulását a Tisza völgyében, de egy-két napi ott-tartózkodás után mindkettőt váratlanul kivonták. A két hadsereget Szlovákia keleti határaihoz csoportosították át, hogy Kárpátalja nyugati ruténlakta sávját – amit egyébként a müncheni egyezmény után megadott autonómia alkalmával mintegy 120 ezer rutén lakossal Szlovákiához csatoltak – Poprádig birtokba vegye. A felderítő járőrök Szobráncnál át is lépték Szlovákia ideiglenes határát, de német nyomásra a magyar kormány a támadást leállította. Az Északkeleti Kárpátokban helyreállt az évezredes magyar–lengyel határ, ahol néhány hónap múlva a Lengyelország német leigázásakor mintegy 100 ezer lengyel katona és polgári személy menekült át a biztos pusztulás elől.
Az első bécsi döntés után alig négy és fél hónappal Kárpátalja egész területe Magyarországhoz került. Az országgyarapodás öröme határtalan volt, de így érezte ezt az itteni magyarok jelentős része is.
Kárpátalja visszacsatolása után a vidéken ideiglenes katonai közigazgatást vezettek be. 1939. július 7-én a katonait polgári közigazgatás váltotta fel, amelynek élén kormányzói biztos állt, akit Horthy Miklós, Magyarország kormányzója nevezett ki. Ezt a posztot Perényi Zsigmond, majd Kozma Miklós egykori igazságügyminiszter, majd annak 1941 végén bekövetkezett halála után Tomcsányi Vilmos Pál titkos tanácsos, végül Vincze nyugalmazott altábornagy töltötte be. A kormánybiztos segítőtársa a főtanácsos – ezt a beosztást az unitus egyház egyik képviselője, Ilnicky Sándor látta el – és a nyolc tagból álló véleményező és indítványozó bizottság volt.
A magyar kormány 6200/1939. M.E. sz. rendeletével a rutén többségű kárpátaljai területet – a korábban visszatért magyarlakta sáv kivételével – három közigazgatási kirendeltségre osztotta. Ezek területe 12 146 km2, lakossága – az 1939 júniusi népösszeírás szerint – 671 962. A három közigazgatási kirendeltség, illetve járásaik: 1. a Beregi, hozzá tartozik az ilosvai, a munkács-vidéki és a szolyvai járás, 2. a Máramarosi, hozzá tartozik a huszti, a nagyszőlősi, az ökörmezői, a rahói és a técsői járás, 3. az Ungi, hozzá tartozik a nagybereznai, a perecsenyi, a szobránci és az ung-vidéki járás. A terület élén álló kormányzói biztos gyakorolta a vármegyei törvényhatóságokat megillető szabályrendelet-alkotási jogkört, s mindazok a jogok megillették, amelyeket a jogszabályok a főispán hatáskörébe utaltak. A területen az állam hivatalos nyelve a magyar és a rutén volt. A kormányzói biztos azokat a miniszteri rendeleteket, amelyeknek hatálya a kárpátaljai területre kiterjed, a kárpátaljai terület hivatalos lapjában, a Kárpátaljai Közlönyben (Podkarpatszkij Visztnik-ben) – lehetőleg a Budapesti Közlönyben való megjelenésükkel egyidőben – magyar és rutén nyelven hasábosan tette közzé. Hasonlóan tette közzé a kormányzói biztos által kiadott szabályrendeleteket, valamint a kormányzói biztos vagy a közigazgatási kirendeltség vezetője által kiadott általános jellegű rendelkezéseket és közleményeket. A járások és a községek szervezetére – az egyes eltéréseket nem tekintve – a magyar jogszabályok voltak az irányadók. A kárpátaljai magyar pártok, valamint az Autonóm Földműves Szövetség és az Orosz Néptanács vezetői helyet kaptak a magyar parlament mindkét házában.
A magyar kormány 1940. július 23-án törvényjavaslatot nyújtott be a kárpátaljai vajdaságról. Törvénybe iktatta azt az állapotot, amelyet – az egyes eltéréseket nem tekintve – a már említett 6200/1939. M.E. sz. rendelet teremtett, s amely ekkor de facto már fennállt Kárpátalján.
Ez a törvényjavaslat is jelzi, hogy a két világháború között Magyarország nemzetiségi politikájában két alapvető irányzat érvényesült. Az egyik a hivatalosan hangoztatott türelmesebb, elismerni bizonyos nemzetiségi jogokat, a másik – főleg a tisztikarban, hazafias egyesületekben – a türelmetlen nemzetiségellenes irányzat. A két irányzat között szüntelen harc folyt. Az országgyarapítás politikájával – különösen Kárpátalja elfoglalásával kapcsolatban – a türelmes irányzat került előtérbe. Ezt nagyban segítette, hogy Teleki Pál volt a kormány elnöke, aki már a húszas években is engedékenyebb nemzetiségi politikát hirdetett. Kárpátalja visszacsatolása után hangoztatta, hogy a magyar állam – ugyanúgy, mint századokon át volt – soknyelvű, több nemzetiségből álló magyar nemzet állama. Szent István-i gondolatnak, Szent István-i tradíciónak nevezte azt a politikát, hogy mindenki "egyenjogú testvér" legyen a hazában, s hogy megfelelő jogokat, "sajátos önrendelkezési jogot" is kapjanak a nemzetiségek.
A Szovjetunió elleni hadba lépés azonban felvonulási területté változtatta Kárpátalját. A kommunisták illegalitásba vonultak, az évek folyamán számos szervezetüket számolták fel, s bíróság elé állították tagjaikat. Különösen 1941-től mind több sztrájk, szabotázs történt a munkások, de a parasztok körében is az egyre nehezedő, háborús életkörülmények miatt. 1942 január elején már a partizánharc is megkezdődött, ekkor szállt le az első ejtőernyős csoport Oleksza Borkanyukkal az élen, amelyet 1944 végén több követett. (Egyébként korábban – 1938 és 1941 júniusa között – közel 20 ezer baloldali meggyőződésű ruszin, zsidó és magyar nemzetiségű személy a Szovjetunióba szökött a jobb élet reményében, az NKVD azonban valamennyit határsértés, illetve kémkedés címén büntetőtáborba hurcolta. Közülük a borzalmakat csak kevesen élték túl.)
A magyar hatóságok ugyanakkor – különösen Teleki Pál kormányzása idején – sokat tettek a kárpátaljai nép életviszonyainak javításáért. Így például 1939-ben több mint 8 ezer kárpátaljai idénymunkás dolgozott a magyar Alföldön, 1942 tavaszán csupán a máramarosi kirendeltség területéről pedig több mint 14 ezren. Már 1939 június elején a kormány Ungváron miniszteri kirendeltséget állított fel, amelynek feladata a lakosság számára megfelelő munkaalkalmak létesítése volt. A kirendeltség végezte a mezőgazdasági munkások munkaközvetítését, de kivette a részét a lakosság élelmiszerekkel való ellátásából is, s jótékonysági akciót is indított. Ungváron Mezőgazdasági Kamarát állítottak fel Kárpátalja mezőgazdaságának fejlesztésére. A tervekből – a háborús viszonyok és időhiány következtében – kevés valósult meg, de így is értek el eredményeket.
Kárpátalja visszacsatolásával szükségtelenné váltak és megszűntek a kisebbségi intézmények, fórumok, sajtószervek. Az első bécsi döntés nyomán több kárpátaljai nyomda eltűnt, illetve beolvadt más nagyobb nyomdaüzembe. 1944-ben a 12 ungvári nyomdából már csak 7 létezett. Megritkultak a Kárpátalján megjelenő időszaki kiadványok is, a hetilapok megszűntek vagy átalakultak napilapokká. A Kárpáti Magyar Hírlap, Kováts Miklós és Rácz Pál szerkesztésében napilapként jelent meg. Az ugyancsak napilappá átalakított Kárpáti Híradó pedig 1941-től – mint a kormány szócsöve – a Magyar Királyi Állami Nyomda ungvári kirendeltségének előállításában Ungváron jelent meg. Szerkesztőként és kiadóként továbbra is dr. Simon Menyhért jegyezte a lapot, noha sok beleszólása akkor már nem volt.
|
"A szerencse úgy forog: Ungvárból lett Uzsgorod, Munkácsból lett Mukacsevó Isten látja, egyik se jó!" (Fülöp Árpád: Csonka dal) |
A Vörös Hadsereg 1944. október 2-án érte el Kárpátalja első települését, a volóci járás Verbiás (Verbjazs) nevű községét. A hónap végén – október 27-én – a szovjet hadsereg Ungvárt is elfoglalta. A város "felszabadulásával" kapcsolatosan ezen a napon Sztálin aláírásával ünnepi napiparancsot hoztak nyilvánosságra, amely katonailag fontos hídfőállás elfoglalásáról tesz említést.
A több mint két hónapig tartó (1944. október – 1945. január) szovjet katonai és a Husztról irányított csehszlovák polgári közigazgatás külön fejezet Kárpátalja történelmében. Az 1944. május 8-án megkötött szovjet–csehszlovák egyezmény értelmében a szovjet hadsereg parancsnoksága a hatalmat átadja a csehszlovák kormány londoni delegációjának. A teljhatalmú megbízott Frantisek Nemec volt. Az 1944. október 28-án a vidékre megérkezett küldöttség a továbbiakban mindent elkövetett annak érdekében, hogy megakadályozza Kárpátaljának Szovjet-Ukrajnához történő csatolását. Az általuk felkeresett településeken nemzeti bizottságokat szerveztek, s az 1938 előtti csehszlovák törvényeket kívánták újra bevezetni. Újra életre akarták hívni a cseh agrárpártot, a szociáldemokrata pártot, a cseh nemzeti szocialista pártot, a kommunista párt helyi alapszervezeteit.
A kárpátaljai magyarság két út előtt állt: Csehszlovákia vagy Szovjetunió. Abba hamarosan beletörődtek, hogy újra kisebbségi élet vár rájuk mindkét esetben. A reménykedők egy része Prága felé tekintett, másik része a szovjethatalomban, azaz Moszkvában bízott, a többség viszont közömbösen vette tudomásul az eseményeket.
Az ekkor színmagyar Beregszász példáján mindez jól illusztrálható. Eredeti, eddig még nem publikált dokumentumok alapján rekonstruálható a beregszásziak viszonya a csehszlovák kormány Huszton székelő képviselőihez. Az alább idézett anyagokat a nemrég elhunyt beregszászi Fábián Jánostól kaptuk, aki a múltban a szociáldemokrata párt helyi aktivistája, tisztségviselője volt. A Tanácsköztársaság idején politikai megbízott volt a Vörös Hadseregben. A csehszlovák uralom alatt a Hadirokkantak Lapja (1932–1938) szerkesztője volt Beregszászon. 1936-ban ő rendezte sajtó alá Sütő Kálmán verseit.
A beregszászi szovjet városparancsnokság hagyta kibontakozni a többpártrendszerrel induló polgári demokratikus társadalmi rend megszervezését. Kezdeményező és vezető szerepet játszott a helyi pártszervezet; a helyi értelmiség képviselői érezhették a város lakóinak támogatását. Más településeken is a csehszlovák kormány 1944. október 26-án Huszton kiadott kiáltványa értelmében cselekedtek. Nemec, a csehszlovák delegátus vezetője, felhívta a falvak képviselőtestületeinek és az említett pártoknak a helyi vezetőit, hogy november 21-én Huszton tanácskozást tart, hogy ez a fórum válassza meg Kárpátalja központi irányító testületét, és feleskesse a települések elöljáróit a csehszlovák törvényre. E rendezvényre már azért sem kerülhetett volna sor, mert a magyar férfilakosság nagyobb részét: 18-tól 50 éves korig lágerekbe vitették az egyes kárpátukrán aktivisták támogatásával, az egyesítés sztálinista híveinek kezdeményezésére. 1944. november 13-án az NKVD és a belügyi csapatok megkezdték Kárpátalja lakosságának "szűrését" és "izolálását", vagyis a nemkívánatos személyeket egyszerűen elhurcolták.
Kárpátaljai Ukrajna Kommunista Pártja, amely 1944. november 19-én Munkácson tartotta alakuló konferenciáját, a következő határozatot fogadta el: Kárpátalja csak Szovjet-Ukrajnához csatlakozhat. A kárpátukrán aktivisták ugyanis felismerték a veszélyt: ha operatívan nem cselekednek, akkor Kárpátalja Csehszlovákia kötelékében marad. Ezt abból is láthatták, hogy a síkvidéki falvakban, ahol a magyarság zöme élt, a csehszlovák kormány delegátusainak kezdeményezésére létrejöttek az új nemzetiségi tanácsok. Ezekben a magyar kommunisták is szép számmal képviselték alapszervezetüket. Távol állt tőlük a Szovjet-Ukrajnával való egyesítés körül kibontakozott kampány, amelynek élesztői, lelkes propagandistái az Iván Turjanica által irányított kárpátukrán párttagok voltak, akik emberi jogokat sértő eszközökkel is éltek. Bátran megtehették ezt, hiszen a szovjet NKVD támogatását élvezték. Sikerült meghiúsítaniuk a huszti csehszlovákbarát tanácskozás egybehívását. November 26-ig, az általuk szorgalmazott népbizottságok I. kongresszusáig ugyancsak sikerült Kárpátalját, különösen a vegyes és színmagyar falvakat megtisztítani "a számukra veszélyes elemektől", a csehszlovákbarátoktól, akik nem szavaztak volna Kárpátaljának a Szovjet-Ukrajnával történő egyesítésére. Miután magyarokkal, svábokkal, románokkal zsúfolásig megtöltötték a szolyvai gyűjtőlágert, a kitűzött időpontban, november 26-án ugyancsak Munkácson, 663 városi és falusi küldött-képviselővel összeült az a kongresszus, amely egyhangúlag elfogadta azt a Kiáltványt, amely kimondta a kárpátukránok óhaját, az egyesülést; a terület, Kárpátalja, Ukrajnához való csatolását.
Az e fórumon megválasztott Zakarpatszka Ukrajina Néptanácsa 1944. december 5-én keltezett körlevelében nyomatékosan felhívta a városi és falusi népbizottságok figyelmét, hogy szakítsanak meg mindennemű kapcsolatot a csehszlovák kormány huszti delegátusaival. Ne teljesítsék annak utasításait, mert Kárpátalján ezentúl a hatalom egyedüli képviselője a ZU Néptanácsa, Ivan Turjanica elnökkel az élén. Ez évi, december 9-i rendelete pedig egyértelműen megtiltja a csehszlovák hadseregbe történő helyi toborzásokat is. Ekkor már a rahói, técsői, huszti és ökörmezői járásokból több mint 3 ezren csehszlovák zászlók alatt harcoltak önkéntesként.
A ZU Néptanácsa és a kárpátukrán párttagok szervező munkájának köszönhetően december 10-én Huszton több mint 10 ezren tüntettek a csehszlovák kormány delegátusai ellen, követelték a csehszlovákiai miniszteri küldöttség hazatérését. Ugyanekkor a ZU Néptanácsa és a kárpátaljai lakosság nevében Turjanica elnök hivatalos levelet írt a Londonban székelő csehszlovák kormánynak, személyesen Benes köztársasági elnöknek, kormányfőnek. Levelében minden különösebb magyarázat nélkül kifejtette: a kárpátaljai lakosok egyhangúlag Csehszlovákia helyett Szovjet-Ukrajnát választották, ezért értelmetlennek találja a csehszlovák kormány huszti delegátusainak további szervező tevékenységét. Kérte, azonnal rendelje vissza őket végleg Kárpát-Ukrajnából.
1945 januárjában a csehszlovák kormány delegátusai elhagyták Kárpátalja területét, és Kassára tették át székhelyüket.
1945 januárjában Klement Gottwald Sztálinnal folytatott megbeszélést Kárpátalja sorsáról. Ezzel a problémával kapcsolatosan került sor Sztálin és Benes levélváltására. Végül abban egyeztek meg, hogy a háború befejezése után véglegesen döntenek Kárpátalja hovatartozásáról. Mint ismeretes 1945. június 29-én hosszas tárgyalás után Moszkvában a Szovjetunió és Csehszlovákia kormánya megkötötte azt a szerződést, amely rögzítette Kárpátalja kiválását a csehszlovák államból.
A Magyarországgal kötött 1945. január 20-i fegyverszüneti egyezmény 2. cikke értelmében Magyarország kötelezte magát, hogy az 1937. december 31-én fennállott határok mögé vonja vissza csapatait, tehát Kárpát-Ukrajna birtokbavétele jogilag is semmissé vált.
1945. június 29-én Molotov külügyminiszter az aláírási aktust a következő szavakkal ünnepelte: "Kárpátontúli Ukrajnát már a IX. században elszakították igazi hazájától, amikor a magyar arisztokrácia és kapitalisták (a IX. században: a magyar arisztokrácia és kapitalisták!) uralma alá került. Minden ukránnak állandó álma volt, hogy testvéreiket Ukrajnához csatolják. Ez csak akkor történhetett meg, amikor a Vörös Hadsereg felszabadította ezt a területet, és annak népe 1944. november 26-án dönthetett sorsáról."
A szerződés egyébként kiegészítette a két világháború közötti Ruszinszkó területét a Csap–Ungvár vasútvonal mentén elterülő, s addig Csehszlovákiához tartozó magyarlakta falvakkal.
|
"Urak, papok, szaladjatok, Ti parasztok, maradjatok." |
– hirdették a szovjet repülőgépekről leszórt röplapok. A kárpátaljai magyarokat bizonnyal nem ez az együgyű rigmus marasztalta szülőföldjükön. Hűségükért, magyarságukért azonban kegyetlen árat fizettek. A Moszkvából irányított sztálinisták, a helyi túlbuzgó, a nacionalizmustól, sovinizmustól sem mentes aktivisták közreműködésével megszervezték a magyar férfilakosság deportálását. Hogy leplezzék igazi szándékukat, kitalálták a "háromnapos munkáról" szóló mesét. A deportálást a katonai parancsnok 2. számú parancsa készítette elő.
|
1. Ez év november 14-től három napon belül a legközelebbi katonai parancsnokságon kötelesek nyilvántartásba vételre jelentkezni azok a volt közkatonák és tisztek, akik a magyar és német hadseregben teljesítettek szolgálatot és Kárpátontúli Ukrajna felszabadított területén maradtak. Nyilvántartásba kell venni úgyszintén minden német és magyar nemzetiségű hadköteles személyt 18 évtől 50 évig. 2. Az említett időn belül ugyancsak nyilvántartásba vételre kell jelentkezniük azoknak a rendőrségi és csendőrségi hivatalnokoknak és alkalmazottaknak, akik Kárpátontúli Ukrajna magyar megszállása idején töltötték be hivatalukat. 3. A nyilvántartásba vétel csak a katonai parancsnokságon történik naponta 9 órától este 7 óráig. A nyilvántartásba vétel utolsó napja 1944. november 16. A nyilvántartásba vételre nem hajlandó személyeket őrizetbe kell venni és a háborús idők törvényei szerint felelősségre kell vonni. (Katonai parancsnokság) |
Becslések szerint több mint 40 ezer kárpátaljai magyart és svábot zártak lágerbe. Ukrajnai, belorussziai, kaukázusi és más munkatáborokban, lágerekben mint hadifoglyokat tartották őket fogva.
1946-tól fokozatosan hazaengedték az életben maradottakat. Az elhurcoltaknak legalább 70 százaléka nem látta viszont szülőföldjét, csontjaik jeltelen sírokban nyugszanak Szolyvától a távoli Szibériáig. A legtöbben Sztarij, illetve Novij Szamborban, Boriszovoban, Turkán, Orsán, Sztalinoban pusztultak el.
1945 júliusától egyes munkatáborokban a kárpátaljai magyarok fegyveres őrizetét fegyvertelen váltotta fel, a továbbiakban "átnevelésre szoruló" szovjet állampolgárként kezelték őket. Így a lesoványodott árnyékembereket jó ideig még visszatartották és éhbérért dolgoztatták.
A katonaköteles korú magyar férfiakkal szemben tanúsított bizalmatlanság jóformán Sztálin haláláig megmaradt, de előszeretettel, gyakran erőszakkal toborozták a magyar fiatalokat a Donyec-medencei bányaüzemi munkára, illetve "tanulásra". Az önkényesen hazatérteket bíróság elé állították, és újabb lágeréveket sóztak a nyakukba. A szolgálatnak ezt a formáját közismerten FEZEO-nak nevezték (Fabricsnaja Zavodszkaja Obrazovanyija, azaz szakmai gyári oktatás). Ez a rendelkezés az 1927 és 1938 között született fiatalokat érintette.
A hivatalos szervek (a helyi ukrán és magyar sajtó is) Kárpátalján a legutóbbi időkig mindent elkövettek, hogy ezt a szörnyűséget meg nem történtnek tüntessék fel, vagy legalábbis szigorúan a háború számlájára írják. Sok mindennek meg kellett változnia ahhoz, hogy a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség 1989. november 18-án és 19-én tudományos emlékülést rendezhessen Beregszászban A sztálinizmus kárpátaljai áldozatai címmel.
Ezt követően állították a magyar falvak temetőiben azokat az emlékjeleket, amelyeknél a deportálás évfordulóin a helybeliek megemlékezhetnek idegen földben nyugvó halottaikról.
A nyugati magyarok között széles körben elterjedt nagydobronyi vérengzés legendájának eredetét igyekezett feltárni Balla Gyula Nagydobrony – egy falu, amely a térképen is megtalálható című tanulmányában. A nagydobronyi tragédiát újabban Árkay László röppentette fel ismét a nyugati magyar sajtóban, a lengyelországi Katynnal, a csehországi Lidicével és a franciaországi Oradourral együtt emlegetve. "Másfél évvel a fegyverek elcsendesedése után – idézi Balla Gyula Árkay cikkét –, 1946. július 17-én, szerdán, aratás-cséplés után a szovjet hatóságok elrendelték, hogy az összes betakarított termést mindenkinek be kell szolgáltatnia. A nagydobronyiakat már előzőleg minden élelmükből kifosztották, így a község népe vonakodott ennek a parancsnak eleget tenni. Valószínű, hogy az évi termés egybehordásával az volt a szovjet hatóságok célja, hogy a népet bekényszerítsék az annyira gyűlölt kolhozba. Akadtak azért, akik félelemből mégis összehordták gabonájukat a kijelölt helyre. Valaki azonban ezt a gabonahalmazt leöntötte petróleummal és felgyújtotta. A tűz fellobbanását gyors és irtózatos reakció követte. Egy orosz zászlóalj vasgyűrűt vont a falu köré, egyidejűleg Ungvár repülőteréről nehézbombázók szálltak fel, és másfél évvel a békekötés után, Moszkva saját felségterülete ellen, a védtelen, fegyvertelen nagyközség ellen foszforbomba-támadást hajtott végre... A foszforbomba-támadás hatását fokozni lehet egy másik robbanóbomba-hullámmal. A falura leszállt a csend. A halál és a pusztulás csendje. A Nagydobronyt környező magyar falvakat is szovjet katonaság szállta meg. Összedobolták a népet, és tolmács útján a szovjet tisztek kihirdették: Nagydobrony megsemmisítése intő példa legyen minden kárpátaljai magyar számára, aki a szovjet hatalommal szembe akar fordulni."
Közvetlenül Árkay előadásához, illetve cikkéhez kapcsolódik Stirling György írása Nagydobrony, a magyar szuper-Lidice címmel a Katolikus Magyarok Vasárnapja című lapban (1978. október 1.3.1.), amelyben fény derül a Nagydobronnyal kapcsolatos legenda eredetére. Stirling szerint: "Nagydobrony tragédiáját legelőször ugyanis, az annak idején Sisa István szerkesztette Exiled Europe angol nyelvű magazinja 1955 januárjában megjelent első száma tárgyalta "Mass Murders in World History" című cikkében. Ez a cikk a világtörténelem leggyalázatosabb tömeggyilkosságait hasonlította össze." Nagydobrony ma Kárpátalja egyik virágzó nagyközsége. Ez a minden alapot nélkülöző legenda úgy keletkezhetett, hogy hosszú ideig az apokaliptikus látomásokkal vetekedő valóságot is tagadták.
A kárpátaljai magyar férfilakosság deportálásáról még napjainkban is kevés szemtanú szólalt meg, érthető okokból.
Azóta a sajtóban és különböző félhivatalos fórumokon megállapították már: 1944 novemberében a magyar nemzetiségű kisebbséggel szemben folytatott helyi nemzetiségi politikában súlyos hibákra és magyarellenes nacionalista megnyilvánulásokra került sor, amelyektől a Zakarpatszka Ukrajnai Kommunista Párt sem volt mentes.
Az ártatlan áldozatok közé tartozik Bródy András lapszerkesztő, a Kárpátaljai Autonomista Agrárpárt vezetője, kormányzói biztos, akit 1946. május 26-án "Horthy-fasiszta bérenc, vatikáni ügynök, amerikai kém"-ként ítélt halálra a Kárpátaljai Területi Népbíróság. A hatóságok szemében igazi bűne az lehetett, hogy már az 1920-as évektől az autonóm Kárpátalja híve volt. A szovjet hatóságok – mai ismereteink szerint – 1946. november 7-én hajtották végre rajta a halálos ítéletet. Fia, édesapja ügyében 1988 őszén rehabilitációs kérelmet nyújtott be Moszkvában a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságához, ahonnan kérelmét Kijevbe, majd Ungvárra továbbították. 1989. december 22-én az ungvári területi ügyészség írásban közölte vele: úgy tekintik, hogy apja koncepciós per áldozata lett, az ő szavaikkal: "indokolatlanul büntetett személy". Végleges döntést a kijevi legfelsőbb bíróság hoz. Az egész kárpátaljai magyarságot érintő kollektív büntetés jogtalanságát azonban formailag ma sem mondták ki.
1946. január 22-én az SZSZKSZ Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége rendeletben szabályozta Kárpátontúli Ukrajna közigazgatását, amely szerint az átmenetet képező "miniállamot" az Ukrán SZSZK Kárpátontúli területévé szervezték át a következő felosztásban: 13 járás, két területi jogú, 8 járási jogú város, 28 mezőváros, és 257 községi tanács.
Kárpátaljának ekkor 38 városa, 561 községe, vagyis összesen 599 települése volt. A megye székhelye Ungvár lett. Kárpátalján már a csehszlovák időszakban is számos település nevét "szlávosították".
1946-ban az USZSZK Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete értelmében a vidéken közel száz, kárpátukránok és magyarok által lakott település nevét változtatták meg.
Az állam megyei szervezetében és az apparátusban dolgozók mindennapi munkájába bizonyos mértékig átöröklődött a magyarokkal szemben éreztetett és kifejtett megkülönböztető politika is. Képviselőiket kirekesztették a terület irányításából, politikai életéből. Az abszolút magyar többségű beregszászi járás első titkára hosszú évekig a helyi munkásmozgalomban részt vett kárpátukrán Dmitro Popovics volt. A magyar kommunisták, szakemberek iránt táplált bizalmatlanság a legkülönbözőbb hatalmi szinteken nyilvánult meg.
Akadályokat gördítettek a magyar szellemi élet újjáalakítása elé. Sokan naivan azt hitték: ha 1946 után Kárpátalján is a szovjet törvények lépnek életbe, akkor a nemzetiségiek, így a kisebbségi magyarok is számarányuknak megfelelően vehetik ki részüket az újjászerveződő politikai és kulturális élet irányításából. Mivel az autonóm jogokat nem élvező magyarságot "nem illette meg" önálló napilap, hamarosan Sándor László saját bőrén is megtapasztalta, hogy a fordításos Kárpáti Igaz Szóban... "eleinte ugyan még el-elcsúszott nagy ritkán egy-egy eredeti magyar írás is... de később csak akkor, ha a szerző az eredetivel együtt benyújtotta versének, elbeszélésének, riportjának, cikkének stb. ukrán fordítását is." Mindez bénítólag hatott a magyar szellemi, kulturális életre, s nem utolsósorban az alkotó értelmiségre.
Kilátástalanság, félelem fészkelt sokak szívében. Nem tudhatták, mikor és kit rángatnak ki éjszaka felesége és gyerekei mellől. Már Horthyék bevonulása elől a Szovjetunióba menekülő kárpátaljaiak, párttagok és pártonkívüliek egy része is Sztálin lágereiben kötött ki. A Szovjetunióba emigrált kommunisták közül sokat kémnek nyilvánítottak, és koncepciós perbe fogtak. A kárpátaljai párttörténészek még ma is elhallgatják az egykori nagydobronyi tanító, Kaselyák Béla (1893–1938) tragédiáját. A húszas évek elején Szlatinán volt körzeti titkár, 1925-től az országrészi pártbizottság sajtófelelőse. A CSKP Központi Bizottsága a Szovjetunióba küldte továbbtanulásra, ahol a Harkovi Pártfőiskola tanáraként tűnt el örökre az NKVD ajtói mögött. Máig sem tisztázottak Mikola Szidorjak helyi pártpolitikus halálának körülményei.
A kommunista szenátor, Ivan Mondok (1893–1941) halálát is homály fedi. A Komintern Nemzetközi Ellenőrző Bizottságának volt tagja, 1930-tól a szovjetunióbeli harkovi marxista-leninista tudományos kutatóintézetben dolgozott, annak munkatársaként hurcolták el. Szabó Ervin unokatestvére, a csehszlovák korszak népszerű kommunista politikusa, Seidler Ernő (1886–1940) 1925-től a berlini szovjet kereskedelmi képviseleten is dolgozott. 1930-ban a Szovjetunióban telepedett le. 1937-ben a Spanyolországban harcoló nemzetközi brigádba jelentkezett. Az NKVD nyomozói ellene is hamis vádat emeltek, így pusztult el.
A második világháború alatt Londonban tevékenykedő kárpátaljai vezető kommunistákat hazatérésük után bizalmatlanság övezte. Kirekesztették a politikai életből és megfélemlítették Kelemen Miklóst, Fejér Hermant, Morgenthal Istvánt, Petruscsak Ivánt, a Pfeffer fivéreket, Dancs Györgyöt, Svéd Ármint.
Fejér Herman (1892–1953), a Munkás Újság volt szerkesztője ugyan a területi pártbizottság tagja lett, megválasztották a területi tanács képviselőjévé, de hamarosan politikailag megbízhatatlan személynek nyilvánították. 1945-től csupán a Kárpáti Igaz Szó című fordításos lap szerkesztőségének élén tűrték meg, majd haláláig a Kárpáti Kiadó magyar osztályát vezette. Hasonló sors jutott a jeles munkásmozgalmi múltú Morgenthal Istvánnak. A párt utasítására ő is Angliába utazott, hazatérése után a beregszászi járási tanács végrehajtó bizottsága elnökének választották. Később elmozdították.
A Kárpátalján tevékenykedő sztálinisták az egyszerű kisembereket sem kímélték. Bűnösnek számított mindenki, aki a Horthy-rezsim alatt bármilyen hivatalt, állami, egyházi tisztséget stb. töltött be, illetve vállalt. Így hurcolták lágerekbe a hajdani leventeoktatókat, római, illetve görög katolikus, református papokat, egykori állami hivatalnokok százait. A kollektivizálás idején a kuláklistára kerültek sem úszták meg. Kiforgatták őket javaikból, sokaknak el kellett hagyniuk saját portájukat, ha ellenkeztek, akkor Szibériában kötöttek ki.
Alaptalan vádaskodásokkal felkavarták a ruszin, illetve a kárpátukrán és magyar értelmiségi körök nyugalmát is. Az alkotók közül Erdélyi Bélát, Kárpátalja Párizsban tanult legtehetségesebb festőjét, Zádor Dezső zeneszerzőt és Fegyir Potusnyák ukrán írót "kozmopolitává" nyilvánították. A magyar és kárpátukrán értelmiség legjobbjait, köztük Szalontai Endrét, Fedák Lászlót, dr. Boreczky Istvánt, dr. Banduszják Dánielt, Bendász Istvánt, Forgon Pált és más lelkészeket koncepciós perek útján szibériai börtönökbe és lágerekbe juttatták. Mikita Sándor, Ungvár egyik volt elöljárója és Karbovanec Mihály, az 1946-ban alakult Ragyanszka Skola Tankönyvkiadó első igazgatója önkéntes halálba menekült.
Amíg a lágerekben sínylődtek a "nép ellenségei", közöttük a kárpátaljaiak is, addig odahaza diadalmenetben épült a "sztálini szocializmus". "Hurrá-legények" harsogtak taktusra nagy tirádákat, egymást túllicitálva égig magasztalták, istenítették a nagy Sztálint.
A deportáltak, elítéltek csak Sztálin halála után térhettek vissza. Hogy tíz év alatt hány százalékuk pusztult el, arra csak becslések vannak; az ezek legóvatosabbja is ijesztő arányokat említ.
A kárpátaljai magyarságot közvetlenül a háború után súlyosan érintette a magyar nyelv használatának üldözése, még ha ez a hullám később fokozatosan enyhült is. Ebben az időszakban űzött vadnak számított az az öntudatos kárpátaljai ruszin is, akiről feltételezhető volt, hogy nem érzi magát sem nagyorosznak, sem ukránnak. Már ekkor megmutatkozott a ruszinok egy részének és az ottani magyarság hallgatólagos szolidaritása.
A kárpátaljai magyarság művelődési életében az általános enyhülés első jelei csak 1954–1955-ben mutatkoztak (már korábban, 1947-től 101 magyar tannyelvű iskola működött a területen 12 524 tanulóval, ebből azonban 18 csak hétosztályos iskola volt 5396, 83 pedig elemi iskola, 7128 tanulóval). TIT-előadásokat tartottak havonta két alkalommal, magyarul illetve románul. Előírták magyarul és románul tudó "ideológiai frontharcosok kiválasztását, orosz nyelvkörök szervezését, a magyar fordításos lapok példányszámának növelését, magyar nyelvű könyvek beszerzését stb.
Mint láthatjuk, a nemzetiségi lakosság eszmei-ideológiai nevelésére helyezték a hangsúlyt, a művelődési, publikálási stb. lehetőségek ekkor még igen szűkösek voltak.
A XX. kongresszussal elkezdődött közéleti tisztulási folyamat – írta Kovács Vilmos és S. Benedek András – Kárpátalját is érintette, ahol az 56-os események egyébként is a magyar lakosság problémáira irányították a figyelmet.
Itt igen fontos megjegyeznünk: napjainkig úgy tudtuk – hivatalosan –, hogy 1956. november 3-án az új forradalmi központ Szolnokon jött létre, s november 4-én innen intéztek kiáltványt a magyar néphez.
Sándor László, aki ez időben az ungvári rádió magyar adásánál dolgozott, november 3-án, szombaton azt a feladatot kapta, hogy olvassa be Kádár János és Münnich Ferenc nyilatkozatát arról, hogy megalakult az új forradalmi és munkás-paraszt kormány, s munkába szólítja a lakosságot. Állítólag Munkácson találkoztak a magyar pártemberek a szovjet pártemberekkel, ott készültek a nyilatkozatok, onnan hozták át Ungvárra, mert Szolnokra messzebb volt az út. Ezek szerint a "Szolnokon megalakított" kormány híre egy nappal korábban jutott el a Szovjetunióba, Ungvárra, mint Szolnokra. Ezt támasztja alá Kádár egy későbbi, 1959. december 7-én tett kijelentése: "Három évvel ezelőtt, amikor a magyar nép nehéz helyzetben volt, én már jártam ezen a vidéken. Azért jöttünk ide, hogy testvéri segítséget kérjünk a szovjet néptől" – mondta, amikor visszakísérte szovjet területre a Magyarországra látogató Nyikita Hruscsovot. Ezt Hruscsov, halála után Nyugaton megjelent emlékiratai is alátámasztják. Méray Tibor szerint a hivatalos kommunista párttörténet azért nem szól Kádár és Münnich szovjetunióbeli (kárpátaljai) látogatásáról 1956. november 1. és 3. között, hiszen "...ha az új kormányt a Szovjetunióban alakították, akkor az nem magyar, nem forradalmi, nem munkás-paraszt és nem kormány."
Megerősíti Kádár János kárpátaljai tartózkodásának tényét Balla László, aki 1956 november első napjaiban az ungvári Tankönyvkiadó magyar szerkesztőségének vezető-szerkesztőjeként dolgozott. Ekkor az ungvári rádióhoz rendelték, éppúgy, mint a beregszászi laptól Lusztig Károlyt. A stúdióba természetesen katonatisztek jártak be. Az ő elejtett szavaikból tudták, hogy Kádár János Kárpátalján tartózkodik, Ókemencén, a területi pártbizottság nyaralójában. "Én tehát nem láttam, nem találkoztam vele – emlékezett Balla –, viszont kaptam egy anyagot kontrollszerkesztésre, hogy nézzem meg nyelvi szempontból. Magyar szöveg volt, de megoldásaiból, a nyelvi fordulataiból lehetett tudni, hogy fordítás. Kádár szolnoki beszéde volt."
Ma már tudjuk azt is, hogy a szovjet hatóságok magyar egyetemisták százait tartották fogva az ungvári börtönben 1956 végétől hosszú hónapokig, s csak a nemzetközi tiltakozásra engedték őket szabadon, s a fiatalok így menekültek meg a szibériai lágerektől. A korábbi évek gyakorlatához képest enyhe büntetést kaptak a helyi magyar "ellenforradalmi" csoportok tagjai is. Ezt a minősítést azonban könnyen megkapta a legártatlanabb baráti közösség is.
Az 1991. december 1-jén megtartott referendum eredménye alapján Ukrajna kikiáltotta függetlenségét, miáltal Kárpátalja a független ukrán állam közigazgatási egységévé vált.
Forrás: