Dr. Szabó Miklós immár évtizedek óta végzi beteg embertársaink gyógyítását, ezt a nagyfokú odafigyelést, rengeteg szellemi energiát igénylő, áldozatos és nemes munkát, melynek során nem lehet hibázni, hisz' emberek egészsége, élete múlik döntésein. Orvosi praxisát 33 éve körzeti orvosként kezdte Eszenyben és Szalókán, majd a Csapon működő Ungvári Járási Kórház belgyógyászati osztályán helyezkedett el, mellékállásban pedig mentőorvosként is megannyi, sürgős beavatkozást igénylő esethez sietett. 1995 óta pedig ő vezeti az immár 1. Számú Ungvári Járási Kórháznak nevezett egészségügyi intézmény belgyógyászati osztályát (a 2. Számú Ungvári Járási Kórház Szerednyén található). A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség az idén őt is Fodó Sándor-díjjal tüntette ki.
– Nem számítottam rá, hogy megkapom a díjat, hisz' semmilyen különleges tett nem fűződik a nevemhez, csak végzem a munkámat, eleget teszek a kötelességeimnek. Köszönöm a KMKSZ vezetésének a bizalmat, nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy méltónak találtak a kitüntetésre. Nagyon sokat számít nekem ez a díj, az, hogy elismerték az eddigi tevékenységemet – fejti ki beszélgetésünk elején dr. Szabó Miklós.
– Személyesen is ismerte Fodó Sándort?
– Ismertem, amióta csak megalakult a KMKSZ, melybe már a kezdetek kezdetén beléptem. Amíg Fodó Sándor volt az elnök, a Szövetség aktív tagjaként sokszor megfordultam a lakásán, ahol többekkel együtt megbeszéltük a kárpátaljai magyarság megmaradásáért elvégzendő feladatokat. Első elnökünk mindig okosan, forró szívvel és tiszta fejjel politizált. Valódi patrióta és igaz magyar ember volt. Felnéztem rá az utolsó napjaiig, míg el nem távozott az élők sorából, s ma is tisztelettel emlékezem meg róla, mert nem hiszem, hogy abban az időben, amikor életre hívta és vezette a KMKSZ-t, lett volna még egy ember Kárpátalján, aki meg merte volna tenni azokat a lépéseket, amelyeket ő tett értünk, a magyarságért, a fennmaradásunkért.
– Mit jelent az Ön számára a nemzetünkhöz, ezen belül a kárpátaljai magyarsághoz való tartozás?
– Sohasem szégyelltem, sőt büszke vagyok rá, hogy magyarnak születtem, büszke vagyok a kultúránkra, az elért eredményeinkre. A kárpátaljai magyarság pedig az a közösség, melyhez tartozom, melyben benne élek, s Kárpátalját tekintem a hazámnak. Itt születtem, itt élek, itt érzem otthon magamat, és sehol másutt nem élnék, semmi kincsért. Mindennap megélem a magyarságomat. A kórházban az anyanyelvünkön végzem az eligazításokat a kollégáimmal, kivéve, ha olyan munkatársam is jelen van, aki nem ért magyarul. Magyar betegeim számára pedig sokat jelent, hogy anyanyelvünkön mondhatják el nekem a panaszaikat, s az eredményes kezelésük szempontjából is fontos, hogy azon a nyelven, amelyiken a legjobban tudják kifejezni magukat, számolhatnak be részletesen a tüneteikről, mert egy jó anamnézis már egy fél diagnózis. A terápia megkezdése előtt számukra is érthetően tudom elmagyarázni, mi a betegségük, és mit kell tenni a felépülésükért. S a gyógyítás már ekkor megkezdődik, mert a betegekkel való beszélgetés nagyon sokat segít abban, hogy eredményes legyen a kezelésük.
– Mire inspirálja Önt a mostani kitüntetés?
– Még egyszer megköszönöm az elismerést, s a továbbiakban sem fogok szégyelleni megszólalni magyarul, sehol sem, legyen az üzlet, az utca vagy éppen a munkahely. Ezzel is kifejezem az anyanyelvünkhöz, a nemzetiségemhez való ragaszkodásomat. S ezután is lehajlok minden esendő, beteg emberhez, mindent megteszek értük, s igyekszem rajtuk segíteni.