Sajnos úgy alakult, hogy a kérészéletű miniállam, Karpatszka Ukraina 1939. március 15-i kikiáltásának évfordulója évről évre súlyos megpróbáltatást jelent a kárpátaljai magyarság számára. Több mint 70 évvel a történtek után még mindig az akkor történtek következményeit nyögjük.
Mi sem természetesebb, mint hogy az ukránság megemlékezik államalkotó törekvéseinek eme korai állomásáról. Az is rendjén van, hogy ilyenkor egymást érik a sajtóban a 74 évvel ezelőtt történteket taglaló és értékelő írások. Csakhogy a történészek rendszerint nem elégszenek meg a dicső múlt ápolásával, hanem igen gyakran – hol szándékosan, hol akaratlanul – egyfajta ellenségkép ápolására is felhasználják az alkalmat, ami azért "kellemetlen", mert ez a bizonyos ellenség mi, magyarok vagyunk.
Vegyük például a hivatalos megyei sajtóorgánumnak, a Novini Zakarpattyának az ünnep alkalmából megjelent értékelő írását (Nevzhe pereocinka cinnostyej?), melyet az Ungvári Nemzeti Egyetem egyik vezető tudósa, Mikola Vehes professzor jegyez. A cikk ugyan elsősorban amiatt kesereg, hogy írója szerint a hatalom az utóbbi időben nem kezeli súlyukhoz méltóan a Karpatszka Ukrainával kapcsolatos eseményeket és a hősök emlékének ápolását, bevezetőjében azonban összefoglalja 1939 tavaszának eseményeit, s bár visszafogottan, mégiscsak a jól ismert kliséket használja.
Felemlíti például, hogy Magyarország Lengyelországgal egyetemben "terroristákat" küldött Kárpátaljára, majd azt taglalja, miként foglalta el a "horthysta hadsereg" a fiatal ukrán államot, s azután miként kezdett a "horthysta Magyarország" "tömeges terrorba", azaz miként börtönözték be, végezték ki az ukrán hazafiakat. Vagyis Mikola Vehes követi azt a haladónak éppen nem nevezhető kárpátaljai hagyományt, amely történelmietlenül csak az ukrán szempontból fontosnak tartott tényeket sorolja, miközben megfeledkezik a kényelmetlenekről, no meg azokról, amelyek lehetővé tennék, hogy az olvasó objektív képet kapjon a történtekről.
A szerzőt ezzel együtt akár még visszafogottnak vagy mértéktartónak is nevezhetnénk, hiszen nem fasisztázza le a magyarokat, nem nevez bennünket betelepülteknek e földön, s még csak szeparatistáknak sem, mint napjaink ukrán publicistái közül annyian. Azzal azonban, hogy mégiscsak a bevett sémát követi – s teszi mindezt egy hivatalos lapban –, erősíti a közvéleményt uraló közhelyeket, amelyeknek viszont ki nem mondottan is szerves része, hogy a magyarok bűnösök, s bűneikre több mint hetven év távlatából sincs mentség és főleg bocsánat.
Az ukrán függetlenség első éveiben az efféle beszédeknek, amelyek egyébként még a szovjet történetírás sablonjaiban gyökereznek, nem volt túl nagy jelentőségük – a magyarok a maguk emlékműveinél ünnepeltek március 15-én, az ukránok a sajátjaiknál, s nemigen törődtek a másikkal. Csakhogy idővel megjelent és azóta is egyre izmosodik egy politikai irányzat, amelynek képviselői már nem elégszenek meg az ünnep méltatásával, és ellenséget látnak abban, aki velük egy napon mer ünnepelni valami mást, s ráadásul ugyanahhoz a néphez tartozik, amely az elterjedt történelemképben ellenségként, bűnösként szerepel.
Idén március 16-án – éppen, amikor a Novini Zakarpattya cikke is megjelent – ebből a megfontolásból már magyar gyerekeket inzultáltak Ungváron. Olekszandr Ledida kárpátaljai kormányzó azonnal elítélte a történteket, s reméljük, hogy a tetteseket is sikerül kézre keríteni és megbüntetni. A kormányzat, a politikusok, a tudósok, a hivatalos álláspont kimunkálóinak felelőssége azonban nem merülhet ki ennyiben. A mindennapi megnyilvánulások, írások és üzenetek, a személyes példa szintjén is jelezni kell nap mint nap, hogy mi fogadható el egy demokratikus társadalomban, s mi nem. A kollektív bűnösség, a megbélyegzés az elfogadhatatlan dolgok közé tartozik.