Ha a Beregszászi járás keleti részén, Bene község Nagyszőlős felé eső végében, a Borzsa fölött átívelő híd előtt egy balra tartó mellékútra térünk, a Beregi-hegyek és lábuknál kanyargó folyó között futó útvonalon haladva megérkezhetünk a járási központtól 12 kilométerre eső, nem sokkal több, mint 900 lakost számláló Kovászóra, mely 1991-ig a sárosoroszi központú közös községi tanács irányítása alá tartozott, ekkor azonban önállóvá vált. A 2001-es népszámlálás során az akkor 899 főt számláló népességből 49-en vallották magukat magyarnak, de a szláv lakosok jelentős része is érti és beszéli a nyelvünket.
Egy erősség, mely drágán megfizetett utolsó tulajdonosa tetteiért
A község általános iskolája fölött egy utacska vezet fel a Borzsa jobb partján emelkedő dombra, ahonnan szépséges kilátás nyílik a falura, valamint a Beregi-hegyek lágyan hullámzó, szelíd szépségű vonulatára. Magát a magaslatot pedig a kovászói várrom múltidéző falmaradványai koronázzák meg, melyek között elgondolkodhatunk nyolc évszázad történelméről. A háromszög alakú várat valószínűleg a XIII. században, a tatárjárás után emelték. Központi része az erősség délnyugati részén magasodó, 12 méter átmérőjű, kerek lakótorony volt, ehhez csatlakoztak a magaslat peremét követő várfalak, a keleti részen pedig egy építmény maradványaira bukkantak, ám mindmáig tisztázatlan, mi volt ez az épület. Észak felől a domb meredek sziklái, míg nyugaton egy szárazárok nehezítette meg az ostromlók dolgát. A kezdetben királyi tulajdonban lévő erősség a máramarosi sóbányáktól Magyarország belsejébe vezető ún. sóutat védte, majd 1395-ben Luxemburgi Zsigmond király Nagymihályi Jánosnak adományozta, 1495-ben pedig a Matuznai család birtokába került. A XVI. század derekán azonban akkori ura, Matuznai Pál rablólovagvárrá tette, s katonáival gyakorta végigrabolta a környéket. Ezért I. Ferdinánd egyik hadvezére, Schwendi Lázár 1564-ben megostromolta, bevette és lerombolta.
A település nevével – Koazov – alakban – elsőként 1270-ben találkozhatunk egy korabeli okmányban. Neve vagy a közeli hegyekben található kova és az aszó (kiszáradt patakmeder) elhomályosult szóösszetétele, vagy a szláv eredetű kovász szóból származik. 1337 után már római katolikus templom épült a faluban, mely a hitújítás idején református lett, s a XVIII. századi iratokban olvashatunk utoljára róla. A római katolikus, majd protestánssá váló szentegyház megléte pedig arról tanúskodik, hogy akkoriban Kovászó még magyar falu volt, mely viszont később ruszin többségű lett. A XVI. századi okiratok szót ejtenek a Borzsán akkor még működő vízimalomról, valamint a kovászói hegyeken termő szőlőkről s az azokból préselt jófajta borokról. 1566-ban azonban a Tokaj alól visszavonuló krími tatárok 28 portáról hurcolták el rabszolgáknak a jobbágyokat.
1809-ben timsógyárat alapítottak a helységben. Fényes Elek 1851-ben még orosz–magyar faluként ír róla, ahol 454 görögkatolikus, 92 református, 25 római katolikus és 10 izraelita élt. A századfordulón kaolint és aranyat bányásztak a község közelében. Az I. világháború idején kereken száz lakost hívtak be katonának, akik közül 16-an elestek. Trianon után, a csehszlovák érában ruszin, az 1938-as felszabadulás után pedig magyar tannyelvű elemi iskola működött a faluban. 1944 őszén a munkaképes magyar férfiak elkerülték a deportálást, ám a következő évben ukrán oktatási nyelvűvé változtatták az intézményt, majd később ukrán általános iskolát nyitottak a településen. A rendszerváltás időszakában azonban a községben is megalakult a KMKSZ helyi alapszervezete.
Fakultatív magyar nyelvoktatás – nehézségekkel és eredményekkel
– Tíz-tizenkét éve az általános iskolában beindult nyelvünk fakultatív oktatása, melyet kezdettől én vezetek – tájékoztat Cséke Ilona, a Sárosoroszi Általános Iskola pedagógusa, aki hetente egyszer, tanórái megtartását követően utazik át Kovászóra, hogy sort kerítsen a délután 1 óra és 5 óra között zajló foglalkozásokra. – Előbb tizenkét gyermeket vezettem be nyelvünk világába, majd növekedni kezdett a tanulólétszám, s már 50-55 2–9. osztályos diák vesz részt a foglalkozásokon. Van egy kezdő és egy haladó csoport, az előbbiben ukrán gyermekekkel ismertetem meg nyelvünk alapjait, s megtanítom rá őket, miként fejezhetik ki magukat magyarul a mindennapi életben. Természetesen nem könnyű feladat elsajátíttatni velük a nyelvünket, mivel ukrán környezetben élnek. Amelyikük mégis elér egy magasabb szintű nyelvtudást, az bekerül a haladó csoportba, melyben nagyobbrészt vegyes házasságokból származó gyermekek tanulnak, ha pedig nem érik el a szükséges szintet, de a szüleik kérvényezik, hogy a 4. osztály befejezése után is részt vegyenek a fakultatív foglalkozásokon, akár a 9. osztályig a kezdő csoportban maradnak. A haladóknál természetesen más a tanmenet, mint a kezdőknél, az utóbbiaknak már magyar nyelvtant, irodalmat tanítok, amellett megismertetem őket vidékünk s általában a magyar nép történelmével. A diákok háromnegyede jól elsajátítja a nyelvünket, s a fakultatív nyelvoktatás résztvevői közül szép számú tanuló vesz részt a járási népmesemondó-versenyeken.
Aki Franciaországban látta meg a napvilágot
A község egyik legidősebb magyar lakosa a 79 éves Geletey László.
– Édesapám 1928-ban – munkát keresni – kivándorolt Franciaországba, s Turquant városban, egy harckocsigyártó hadiüzemben helyezkedett el. Francia földön ismerkedett meg egy Szlovákiából emigrált sváb lánnyal, akit feleségül vett, s első gyermekükként születtem meg 1934. január 15-én. Három évre rá a néhai húgom is meglátta a napvilágot, de ő már elhunyt, több testvérem pedig nem volt – meséli a bácsika. – 1939-ben már erősen háborús hangulat uralkodott a nyugat-európai országban, s mivel Magyarország politikailag közel állt a franciákkal szemben álló Németországhoz, nagyfokú magyarellenességet is érzékeltünk, ezért augusztusban nekivágtunk a hazaútnak, s éppen Bécsben tartózkodtunk, amikor szeptember 1-jén kitört a II. világháború. 1941-ben pedig az édesapámat is behívták katonának. Lövész őrvezető lett a 28-as Számú Kassai Gyalogezredben, s az I. Magyar Hadsereg honvédjeként vezényelték ki a frontra. Ukrajna területén harcolt, majd a megszálló erők tagja lett, s mivel jól beszélt ruszinul, tolmácsként osztották be az ezred törzskarához. A visszavonulás során – mivel egysége jó viszonyt alakított ki a szovjetellenes ukrán UPA partizánszervezettel – nem egyszer az oroszokat és a németeket egyaránt ellenségnek tekintő ellenállók figyelmeztetésének köszönhetően sikerült elkerülniük, hogy bekerítsék őket a szovjetek. Kárpátaljára visszaérve, 1944 őszén részt vett Munkács védelmében, melynek során az ezredét teljesen szétverték, s hogy elkerülje a fogságba esést, hazajött.
Közben Sárosoroszi felől – a Borzsán épített pontonhídon keresztülhaladva – Kovászón is több hullámban vonultak át a Beregszásznak tartó oroszok. A helyi lakosok maguk között csak "davaj" néven emlegették őket, mert "Davaj, davaj!"-t kiabálva, "elzabrálták" a lovakat, a bicikliket, az órákat (még az ébresztőórákat is!), az édesanyám karóráját is elvették, az előrenyomulás közben pár napra a községünkben megpihenő, a falusi házakban elszállásolt fegyveresek megették-itták az enni-innivalónkat. Vedelték a bort, s nem lehetett látni józan szovjet katonát, bár a tisztekben több tartás volt, s kevesebbet ittak.
1951-ben azután engem is elvittek "Donbászra". Előbb a Krasznoarmejszk város melletti bányatelepre vittek, ahol légkalapáccsal fejtettem a szenet. Német hadifoglyokat is dolgoztattak ott, pontosabban a Hitlerjugend tagjait, s mivel őket már hamarabb elhurcolták, s az évek során megtanultak oroszul, így mi is el tudtunk velük beszélgetni. Az ellátásunk azonban a lehető legpocsékabb volt, fizetést viszont nem kaptunk, s két hónap múlva – több magyar fiúval együtt – én is megszöktem. Tehervagonok tetején utaztunk, s mivel odamenet jól megjegyeztem az állomások nevét, én lettem a csapat "navigátora". A nagyobb állomásokon a szökevényekre vadászó NKVD-sek és milicisták átvizsgálták a szerelvényeket, ezért másfél-két kilométerre az állomásoktól, amikor már lassítani kezdett a vonat, leugráltunk róla, megkerültük az adott várost, majd felkapaszkodtunk az elinduló s még lassabban haladó vonatra, s baj nélkül hazaértünk. Sok fiút vezettem haza, az egyikük viszont ezt úgy "hálálta meg", hogy feladott, így visszavittek a Donyec-vidékre, de ezúttal már Sztalinovba, s orosz munkások közé osztottak be, hogy elszigeteljenek a magyaroktól. Egy 1054 méter mélyen húzódó tárnában fejtettem a szenet, többé nem próbáltam megszökni, majd 1953-ban, Sztálin halála után hazaengedtek, de még ugyanabban az évben behívtak katonának, s három év után szereltem le. A nagymuzsalyi szovhozban helyezkedtem el, megnősültem, született egy fiunk és egy lányunk, s három unokának is örülhetek.
A templomban elhallgatott a magyar szó
A kovászóiak egyöntetűen görögkatolikusok. Egyházközségük a XVII. század derekán alakult meg, fatemplomuk helyén pedig 1894–1895 folyamán építették fel ma is álló kőtemplomukat, melyet 1949-ben pravoszlávvá tettek, a rendszerváltáskor azonban a hívek visszatértek eredeti hitükre.
– 1990-től tizenöt éven át kovászói parochus voltam, s ez alatt az idő alatt minden vasárnap két nyelven, magyarul és ószlávul tartottam meg a szentliturgiát, míg a reggeli és az esti zsolozsmára csak magyar nyelven került sor, s a hívek kérésére nem egy esetben anyanyelvünkön tartottam meg az esketési és a temetési szertartást – magyarázza a jelenleg Benében szolgáló Hrabár Tamás atya.
– 2005-ben azonban egy ukrán parochust helyeztek ki a falunkba, jelenleg pedig egy újabb, de szintén ukrán nemzetiségű parochus szolgál itt – fejti ki Geletey László. – A szertartásokat csak ószláv, illetve ukrán nyelven tartják meg. Az egész falu azt szeretné, ha olyan atyát küldenének hozzánk, aki magyarul is le tudná vezetni a szertartásokat, de most még az evangéliumot sem olvassák fel magyar nyelven, s gyónni sem tudunk magyarul.
A népesség többsége a mezőgazdaságból él
A lakosok 20 százaléka külföldi építkezéseken vállal munkát, a legtöbben Oroszországban, kevesebben Csehországban, s még kevesebben Magyarországon. A helyiek 5-10 százaléka gyári munkásként keresi meg a kenyerét, a legnagyobb részben Beregszászban. A kovászóiak többsége viszont a mezőgazdaságból él. 1999-ben szétosztották a kolhozi földeket, s csaknem egy hektárt kaptak a gazdaság volt dolgozói, s jelentősebb mennyiségben teszik pénzzé a növényi termékeket, mint az állatokat. A legnagyobb mértékben paradicsomot és paprikát adnak el, de uborkát, káposztát, szőlőt is értékesítenek. A fóliaházas zöldségtermesztés viszont nem jellemző a községre, csak öt család foglalkozik vele. Egyik konzervgyár sem létesített felvásárlóközpontot a faluban, s a gazdák nem viszonteladóknak adják el a termékeiket, hanem Beregszász, Munkács, Nagyszőlős piacain bocsátják áruba azokat.