Az Ungvártól délnyugat felé haladó autóbusz – nyolc kilométer megtétele után – lefékez az ungtarnóci temetőnél, ahonnan mellékút kanyarog a szlovák határ felé, s a kátyúszabdalta útvonalon haladva, pár méter megtétele után már meg is érkezünk Botfalvára. A Sislóccal együtt az ungtarnóci központú közös községi tanács irányítása alá tartozó falucskát mindössze 614 személy lakja, akik közül 350-en magyar anyanyelvűek.
Hat évszázad – dióhéjban
A településről – Bothfalua néven – már egy, a Sztáray-kódexben található, 1365-ös keltezésű oklevélben is olvashatunk, egy 1427-ben íródott adójegyzékben pedig Barthfaluaként tesznek róla említést. Ebben az időben a községen a Daczó és a Drágfy család osztozott, később más nemesi famíliák is kaptak itt birtokrészeket, a Daczók pedig a XVI. századtól kezdődően következetesen Bótfalviaknak nevezték magukat. 1555-ben hét jobbágyporta alkotta a falut mintegy 35 lakossal, az 1567-es adóösszeírásban viszont már csak hat portáról olvashatunk, ami arra utal, hogy az időközben a vidéken végigsöprő pestisjárvány Botfalván is számos áldozatot szedett. A kisközség a reformáció előtt valószínűleg az ungtarnóci plébánia fíliája volt, a hitújítás idején megalakult a helybeli református hitközség, melyről elsőként egy 1619-ből származó okiratban ejtenek szót mint az Ungtarnóci Református Gyülekezet leányegyházáról. Fő támogatója a Both család volt, mely később is jelentős szerepet játszott a kicsiny gyülekezet életében. A botfalvai hívek hosszú ideig saját templommal sem rendelkeztek, csak 1835 és 1839 között ácsolták össze fából egybeszerkesztett szentegyházukat, 1839-re viszont már a tanítói lakást magába foglaló egyházi iskola is tető alá került. A Pallas Nagylexikon 1891-ben a Nagykaposi járás kisközségeként tesz róla említést, s ugyanitt írnak arról, hogy akkoriban hozzátartozott a Trask gyógyfürdő, mely mára megszűnt létezni. A II. világháborúban húsz, helyben besorozott honvéd esett el, 1944 novemberében pedig a szovjet katonai hatóságok három férfit hurcoltak el az akkor még színmagyar faluból a "lágerbe", akik mindegyike életét vesztette.
A háború a harangok egyikét is tönkretette
– Az 1938-as felszabaduláskor két-három századnyi huszárt üdvözölhettek a helybeli lakosok, akik Szürténél nyugatra kanyarodtak, s több települést, köztük Botfalvát is útba ejtve ügettek el Ungvár felé – fejti ki a háborús időket gyermekként megélő Péntek Béla nyugdíjas pedagógus. – A front 1944 október elején érte el a falut, ahol kisszámú magyar katona mellett többnyire német egységek állomásoztak, s három hétig tartották a községet, hogy biztosítsák főerőik visszavonulását. A szovjetek légibombázást is bevetettek a védők ellen, ami, persze, magát a falut és a polgári lakosságot is sújtotta, nem nagy számban, de házak is rombadőltek, a lakosok többsége a saját vagy a rokonaik pincéiben húzta meg magát, de voltak, akik mintegy két méter mély bunkert ástak az udvarukon, deszkákkal fedték be azt, majd földdel borították be a búvóhelyet, s ott várták ki a harcok végét. Október 28-án azután a szovjetek általános támadást indítottak, az elmaradhatatlan "katyusák" bevetésével, és kiszorították a német–magyar csapatokat. Volt egy kis "zabrálás" is, az oroszok ezt-azt eltulajdonítottak a helybeliektől, a református templomot pedig rövid ideig lóistállónak használták, de hamar továbbvonultak Nagykapos felé. A szentegyház két harangja közül pedig a kisebbiket eltalálta egy lövedék szilánkja, elrepedt, s használhatatlanná vált.
– A templomot azután az 1950-es években két hernyótalpas traktorral kettéhúzatta a kommunista hatalom, majd a darabjait is megsemmisítették. A megmaradt harangot, valamint az egykori görög katolikus harangláb két harangját pedig a temetőben felállított haranglábon helyezték el – fűzi hozzá Miksó János gondnok. – A temetések alkalmával ezek kondulnak meg, az imaházunk előtt álló, holland támogatóink által kapott kis harangot csak az istentiszteletek alkalmából szólaltatjuk meg.
Imaház a volt egyházi iskolában
– A XX. század elején még mindig a fából épített templomban dicsérték az Istent a hívek, ám az épület olyan rossz állapotba került, hogy életveszélyessé nyilvánították, s ezért az istentiszteleteket a gyülekezet iskolájában tartották meg – tájékoztat Kovács Attila palágykomoróci református lelkipásztor, aki jelenleg (helyettes lelkészként) Botfalván is ellátja az egyházi szolgálatokat. – 1945-ben a szovjethatalom elvette az iskolát, s községi klubot, valamint könyvtárat nyitottak benne, így nem maradt olyan épület, amelyikben istentiszteletet lehetett volna tartani, s ezt követően a helybeli hívek az ungtarnóci református templomba jártak Istent dicsérni. Ez a helyzet változott meg 2000 augusztusában, amikor a gyülekezet újjáalakult, és visszakapta régi iskoláját. Az épület hátsó részét 12 éve egyházkerületi támogatással felújították, s azóta itt tartják alkalmaikat. A visszakapott épület elülső része viszont máig sem lett felújítva. A botfalvai reformátusok nagy álma, hogy a kommunisták által lerombolt templomuk helyett újat építsenek, ám ez a terv még nem vált valóra. Az 53 tagból álló gyülekezetnek (mely Kárpátalja egyik legkisebb református egyházközsége) nincs rá lehetősége, hogy felhúzza az Isten házának a falait. Az építkezés mindeddig támogatás hiányában maradt el. Jelenleg 11 gyermek részesül hitoktatásban, a hittanórákra az imaházban kerül sor. Az egyházkerület gyűjtéseiben saját erőnkhöz mérten veszünk részt.
– A botfalvai római katolikusok pontos számáról nincs adat, a községből mintegy 40 római katolikus jár át Sislócra, az ottani templomunkban megtartott szentmisékre – közli Béres István atya, sislóci plébániai kormányzó.
– A helybeli magyar és ukrán görög katolikus hívek száma pedig összesen 120 főt tesz ki, ők a sislóci görög katolikus templomban vesznek részt a magyar, illetve az ószláv nyelvű szent liturgián – tudom meg Ábrány Krisztián sislóci parochustól.
Alapszervezet – 109 taggal
A szovjetrendszer lassú kimúlása idején, 1989. június 17-én alakult meg a KMKSZ helyi alapszervezete, mely jelenleg 109 főből áll, s 2005 óta Mikula Sarolta vezeti.
– Az alapszervezet az 1990-es években emlékművet emelt a temetőben a II. világháború helybeli áldozatainak a tiszteletére, ám az állaga már hagy kívánnivalókat maga után. Az ungvári középszintű szervezet segítségével szeretnénk vagy felújítani a régit, vagy új emlékművet állítani helyette a templomkertben, melyre már a sztálinizmus áldozatainak a neveit is felvésnénk – magyarázza az elnök asszony. – A sislóci és az ungtarnóci KMKSZ-alapszervezettel együtt a közelmúltban mi is megtekintettük a tiszapéterfalvai Kokas banda sislóci fellépését. Pályázatot nyújtottunk be a megyei KMKSZ-szervezethez az új falunévtáblák felállítására. Igyekszünk minden évben részt venni a Szövetség március 15-i központi ünnepségén az ungvári Petőfi-szobornál, s pályázatot szeretnénk benyújtani abból a célból, hogy az idei nyár vagy ősz folyamán kirándulást szervezhessünk Kárpátalja valamelyik nevezetes helyére.
Botfalván 1945 óta nincs iskola. A magyar gyermekek az 1. osztálytól kezdve az egy kilométerre eső Sislóc magyar nyelvű középiskolájában tanulnak, gyalog teszik meg az utat, s az idei tanévben 40 helybeli magyar diák látogatja a tanintézményt. Az óvoda is Sislócon van, jelenleg magyar és ukrán nyelven foglalkoznak benne a gyermekekkel, de a sislóci és az ungtarnóci KMKSZ-alapszervezettel együtt szeretnénk megnyitni egy külön magyar csoportot az óvodában. A legközelebbi orvosi rendelő is az említett községben működik. Botfalván nem építettek sem új kultúrházat, sem új könyvtárat, a választásokat pedig a református egyház visszakapott épületének az elülső részében bonyolítják le.
Az 1960-as–1970-es években megkezdődött az ukránok betelepülése a verhovinai falvakból, mely a mai napig tart, miközben a közelmúltban sok magyar fiatal költözött át az anyaországba. Az 1990-es években volt a legnagyobb arányú a kivándorlás, ez a tendencia viszont csökkenőben van, jelenleg már kevesen hagyják el szülőföldjüket, inkább itthon igyekeznek boldogulni. További probléma viszont, hogy míg az ukrán családokban átlag 2-3 gyermek nevelkedik, addig a magyarok az 1970-es évek óta már csak egyet vállalnak. A nyugdíjasok aránya is magasabb a magyarok, mint az ukránok körében, az előbbiek 60 százaléka már a járandóságából él.
A munkaképes lakosság nagyobbik része Ungváron keresi meg a kenyerét
– Az egykori kolhozi földeket 2000-ben osztották szét a volt tagok között, másfél hektárjával, de a gazdák 80 százaléka bérbe adta a földjét a Konik Mezőgazdasági Kft.-nek, mely 700 hektáron gazdálkodik, s szinte az egész földterület a botfalvai határban húzódik. A kalászosok mellett nagybani krumpli-, illetve almatermesztéssel foglalkozik, 130 hektárt tesz ki a gyümölcsöse, jelentős számban új ültetésekkel váltották fel az elöregedett fákat, s körül is kerítették a területet, hogy védekezzenek a tolvajok ellen. Évente 8 mázsa vagy egy tonna búzát adnak bérleti díj fejében minden másfél hektáros parcella után, s munkalehetőséget biztosítanak a lakosság egyharmada számára. Csak a 40 év fölötti személyek élnek meg a saját földjük megműveléséből, akik már nem tudnak munkahelyet találni, a nyugdíjaskort viszont még nem érték el. Ők is csak kis mennyiségben szállítanak be zöldséget, krumplit, almát, tejet a megyeközpont piacaira (helyben nincs tejfelvásárlóközpont, s már csak 63 szarvasjószágot tartanak az egész faluban). Nagybani zöldségtermesztéssel senki sem foglalkozik, s csak kevés hízót, illetve malacot bocsátanak áruba. A munkaképes lakosság nagyobbik része Ungváron keresi meg a kenyérrevalót, de csak kevesen helyezkedtek el a Jadzaki, illetve a Jabil vállalatnál, többségük kisvállalatoknál (például gépkocsijavító műhelyekben) helyezkedett el, vagy piaci eladóként dolgozik.