1848. március 15. szürke hétköznapnak indult. A krónikák szerint aznap Pesten esett az eső, az emberek többsége tette a dolgát, mint máskor. Történt azonban, hogy a bécsi forradalom hírére a pesti fiatalok egy csoportja, élükön Petőfi Sándorral, Vasvári Pállal, Bulyovszky Gyulával, Jókai Mórral úgy határozott, hogy a cselekvés útjára lép.
Reggel a Pilvax kávéházban gyülekeztek, ahol Jókai felolvasta a néhány nappal korábban megfogalmazott 12 pontot, s az ahhoz általa Petőfivel és Vasvárival frissen írt proklamációt, Petőfi pedig elszavalta az előző éjszaka született versét, a Nemzeti dalt. Ezután a kávéházból az egyetemekhez indultak, mozgósították a diákságot, majd a hozzájuk csatlakozó érdeklődők tömegétől támogatva a Landerer és Heckenast nyomda egyik gépén kinyomtatták a Nemzeti dalt és a tizenkét pontot.
Íme a híres-nevezetes 12 pont:
"Mit kiván a magyar nemzet.
Legyen béke, szabadság és egyetértés.
1. Kivánjuk a' sajtó szabadságát, censura eltörlését.
2. Felelős ministeriumot Buda-Pesten.
3. Évenkinti országgyülést Pesten.
4. Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.
5. Nemzeti őrsereg.
6. Közös teherviselés.
7. Urbéri viszonyok megszüntetése.
8. Esküdtszék, képviselet egyenlőség alapján.
9. Nemzeti Bank.
10. A' katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a' külföldieket vigyék el tőlünk.
11. A' politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak.
12. Unio. (Erdély és Magyarország egyesítése – a szerk.)
Egyenlőség, szabadság, testvériség!"
A nevezetes nap eseményei délután folytatódtak a Múzeum téren, ahol népgyűlést tartottak és szétosztották a Nemzeti dal, valamint a proklamáció frissen nyomtatott példányait. Innét a tömeg a városházára vonult, ahol a 12 pont elfogadását sürgették, ami némi vita után meg is történt. Az összegyűltekhez ekkorra már csatlakozott Nyáry Pál, Klauzál Gábor is a liberális nemesség más képviselőivel.
A városházától Budára mentek, s elérték, hogy szabadon bocsássák a "sajtóvétség" miatt fogva tartott Táncsics Mihályt. A nép este Táncsiccsal lelkes diadalmenetben tért vissza Pestre, s bevonult a Nemzeti Színházba, ahol követelésükre a betiltott Bánk bánt adták elő. Aznap este Egressy Gábor elszavalta a Nemzeti dalt, az énekkar pedig elénekelte a Himnuszt és a Szózatot.
Ezzel a nevezetes nap véget ért, s másnap mindenki újra tette a dolgát, mint rendesen.
1848. március 15. elmúlt, de a történelem nem állt meg. Magyarországon kitört a forradalom, majd el is bukott a túlerővel szemben, de már nem lehetett visszacsinálni, ami történt: megszületett a magyar nemzet, amely szabadságra, függetlenségre vágyott.
Március 15-ét, a szabadságharc kezdetét hivatalosan csak 1927-től rendeli nemzeti ünnepként méltatni törvény, de 1848 tavaszáról már a 19. század végétől megemlékeztek a magyarok, függetlenül attól, hogy egyébként azokat kárhoztatták-e a nemzet sorsának alakulásáért, akik a szabadságharc idején megfosztották a tróntól a Habsburgokat, vagy azokat, akik a bukás után nyélbe ütötték velük a kiegyezést. Mert a nemzet felette áll a politikának, s mindennek, ami önös és kicsinyes.
Március 15. ma piros betűkkel szedve szerepel a naptárakban, de a 20. század mindenkit megtaníthatott arra, hogy nem a naptár teszi ünneppé az ünnepet. Amíg ünneplőbe öltözünk ezen a napon, vagy legalábbis ünneplőbe öltöztetjük a lelkünk egy szegletét, amíg elmegyünk az ünnepi nagygyűlésekre, vagy legalább köszöntjük egymást, s egy kézfogás, egy pillantás tanúskodik az együvé tartozásról, addig él az ünnep, mert él a nemzet. Ha azonban már semmi sem kapcsol össze bennünket, ha a szavakhoz nem kapcsolódik semmiféle érzelem, ha a dicsőséges múlt nem tölt el egy szebb közös jövőbe vetett reménnyel, akkor a nyomdászok megtakaríthatják a piros festéket, mert a nemzet megszűnt létezni. Ünnepeljünk tehát, s bizonyítsuk, hogy él még a magyar nemzet!