Ha Nagybégánynál észak felé fordulva letérünk a Beregszász–Nagydobrony–Csap főútvonalról, két kilométer megtétele után autóbuszunk befut egy 1300 lelket számláló, Bereg-vidéki faluba, Nagybégány társközségébe, Kisbégányba, melynek hepehupás, macskaköves főutcáján nagyokat döccen az ócska tömegközlekedési jármű, míg csak le nem fékez a település központjában emelt megálló előtt.
Bygantól Kisbégányig
A településről első ízben egy 1332-ből származó pápai tizedjegyzékben tesznek említést, Bygan néven. Az oklevél már népes, parochiális helyként ír a faluról, melynek sorsa szorosan összefonódott a közeli Nagybégánnyal, évszázadokig a Bégányi birtokos család uralta mindkét község földjeit. Református gyülekezete elég későn, csak 1640-ben alakult meg, s hosszú ideig a Nagybégányi Református Egyházközség fíliájaként működött, csak 1783-ban vált önálló anyaegyházzá, s 1805-re építette fel ma is álló, klasszicista stílusú templomát.
Érdekes, hogy az 1870–1880-as években a demográfiai viszonyok alakulása következtében egy ideig Kisbégány népesebb helység volt, mint társközsége: az elsőként említett falut 730-an, míg Nagybégányt csupán 470-en lakták. Ám az utóbbi település – talán kedvezőbb földrajzi fekvésének köszönhetően – később jelentős fejlődésnek indult, s nevéhez méltóan újból nagyobbá vált a főútvonaltól oldalra eső falunál. Az I. világháború Kisbégányban is több áldozatot – szám szerint 17-et – követelt, mint a második világégés, melyben 9 helybeli honvéd esett el, ám mindkét háborúhoz képest aránytalanul sokan veszítették életüket a Gulagon: 44 helybeli lakos hamvai porladnak a jeltelen tömegsírokban, Szolyvától a távoli Szibériáig.
Papirlepedő a hadifogolytáborban
Kisbégány legidősebb lakosa, a 94 éves id. Komári József közkatonaként vett részt a történelem leghatalmasabb méretű katonai konfliktusában.
– Ebben a faluban születtem, 1917-ben – idézi fel a múltat az idős bácsika. – A szüleim cselédekként dolgoztak a határ jelentős részét közösen birtokló földesurak, Dercsényi Béla és sógora, Kulin Zoltán gazdaságában, ám miután 1938-ban beütött a "magyar világ", a magyar állam felvásárolta a birtok egy részét, melyet több cseléd között osztottak szét. A szüleim is kaptak 3-4 holdat, engem viszont már 1938. december 2-án besoroztak a magyar hadseregbe, a következő évben, Kárpátalja egészének a visszacsatolása után pedig Szolyvára vezényeltek, ahol a 2-es számú hegyivadász zászlóalj géppuskás századába kerültem, de nemsokára tisztiszolga lettem egy főhadnagy mellett. A világháború kirobbanása után, 1941-ben Kamenyec-Pogyilszkba vezényelték egységünket, ahol a megszálló erők részeiként rendészeti feladatokat láttunk el. 1944-ben azután mi is visszavonultunk, a főhadnagyom elesett a csapi harcokban, én pedig a géppuskás századdal Diósgyőrig hátráltam, ahol 1944 őszén szovjet hadifogságba estem. Az észak-urali, vilalajlai hadifogolytáborba hurcoltak minket, ahol rajtunk, magyarokon kívül német, román, sőt olasz foglyok is raboskodtak. 50, 60, sőt 100 személyes barakkok sorakoztak a lágerben, kezdetben gyengén, később valamivel jobban fűtöttek, s bár a magas északon korán beállt a tél, takarót még akkor sem kaptunk, csak papírból készült lepedőket, melyek semmit sem értek, s bizony, egyáltalán nem volt melegünk. Fakitermelésre kényszerítettek minket, egyszerre félszáz hadifoglyot kísértek ki a táborból az őrök, s a favágásra kijelölt területeket is körbevették sebtében felállított őrtornyokkal, melyekből géppuskás katonák tartottak szemmel bennünket. A hagymaleves meg a feketekenyér mellett füstölt halat is kaptunk, de sohasem laktunk jól. 20 deka feketekenyér volt a napi fejadagunk, ám aki teljesítette a normát, kétszer annyit kapott, így én is minden maradék erőmet beleadtam a munkába, hogy egy kicsit többet ehessek. Még jó, hogy meleg ruhát adtak az erdei munkához. 1945 decemberében engedtek haza, a kollektivizálás után pedig jobb híján én is a helybeli kolhozban helyezkedtem el. 1949-ben megnősültem, s már 62 éve élünk együtt a feleségemmel.
A fiatalabbak az iparban helyezkednek el
– 2000-ben felosztották a kolhoz földterületeit, s 1,5–2,60 hektáros parcellákat mértek ki a gazdaság volt tagjainak – mutatja be Komári Ibolya KMKSZ-alapszervezeti elnök, iskolaigazgató-helyettes, volt községi, illetve járási tanácsi képviselő a megélhetési helyzetet. – Akkor sokan vágtak bele a gazdálkodásba, de a magas üzemanyagárak és az értékesítési gondok miatt az utóbbi időben nagyon nehéz megélni a földből, így a fiatalok jobbára az iparban helyezkedtek el, nagy többségük a járási központban, a Bereg Kábel Kft.-nél, illetve a Beregszászi Rádiógyár Zrt.-nél keresi meg a kenyerét, kevesebben dolgoznak a Flextronics munkácsi gyárában, s közel félszáz helybeli munkást foglalkoztat a Nagybégányi Kesztyűgyár kisbégányi fióküzeme. Emellett pékség is működik a településen, s közel tíz asztalos kisvállalkozó készít nyílászárókat, illetve bútorokat. Inkább már csak a 45 év fölötti lakosok gazdálkodnak a földeken, s elsősorban tejet, tejfelt, túrót adnak el a beregszászi piacon. Az 1990-es évek végén egy ungvári kft. tejfelvásárlóközpontot nyitott a településen, s hosszú ideig szépen fizetett az átvett áruért, de azután akadozni kezdtek a kifizetések, majd három évvel ezelőtt csődöt jelentett a cég, s máig sem törlesztette az adósságokat. Egy ízben lisztet adott a gazdáknak a ki nem fizetett tej fejében, de a liszt emberi fogyasztásra alkalmatlannak bizonyult, így a tehéntartók a takarmányba keverve etették azt meg a jószággal. Négy család belevágott a fóliaházas zöldségtermesztésbe, s két farmergazdaság is működik a faluban.
A tervezett halgazdaság jelenti az új reményt
– 1992-ben hoztam létre a farmergazdaságomat, s 27,7 hektárral rendelkezem – magyarázza id. Kukri Ferenc, a farmerek egyike. – A szemeseket csak saját részre termesztjük, s míg korábban hízókat, malacokat és szarvasmarhákat is neveltem eladásra, most már csak saját részre tartok sertést, a teheneket és a bikákat pedig három éve eladtam a beregszászi henteseknek, levágásra. A tejeladásból nem folyt be annyi jövedelem, amennyi fedezte volna a ráfordításokat, s a jószágeladással sem érdemes foglalkozni, a felvásárlók olcsón veszik meg az állatokat, majd jó drágán értékesítik a húst a piacokon, ráadásul az ukrán állam inkább Lengyelországból vásárol húst, semhogy a saját termelőit támogatná. Most abból élünk, hogy a fiammal, ifj. Kukri Ferenccel bérmunkát végzünk: az 1992-ben vásárolt traktorunkkal szántjuk, tárcsázzuk azon falubelijeink földjeit, akik nem rendelkeznek erőgépekkel, időnként pedig aratást is vállalunk az "eladósorba került" huszonöt éves kombájnunkkal. Persze, a gazdák is szegények, van, aki már három éve tartozik az általunk elvégzett munkák kifizetésével. Az öreg gépek meg valósággal "eszik" a szaküzletekben vásárolt alkatrészeket, ám az utóbbiak egyikéhez sem adnak garancialevelet, az ukrán gyártmányú új alkatrészek 60-70 százaléka pedig csapnivaló minőségű, van, amelyik pár órával a munkavégzés kezdete után "beadja a kulcsot", s még jó, ha esetleg a szaküzletben, hosszas rábeszélés után a tulajdonos hajlandó adni egy másik szerkezetet a hibás helyett. Még a használt, orosz gyártmányú alkatrészek is jobbak az új ukrán készítményeknél, ezért örülünk, ha tudunk venni egy orosz szerkezeti elemet. Ami még egy kis reménységgel tölt el minket, az a tervezett halastavunk, melynek már kivájtuk a medrét, s "csak" fel kell tölteni vízzel, és be kell telepíteni halakkal a medencét. Valószínűleg pontyféléket fogunk beszerezni egy tasnádi halgazdaságból, s a felnevelt halak értékesítéséből reméljük fellendíteni a gazdaságunkat.
Az iskola lassan eléri a "nyugdíjas kort"
– A Kisbégányi Márkus Menyhért Általános Iskolát 1960-ban építették vályogból, de azért még kitart az öreg épület, melyben jelenleg 132 diákkal foglalkozik a 20 főt számláló tanári kar – fejti ki Komári Ibolya. – Elég sok roma gyermek tanul az intézményünkben, s az első osztályba való felvételüket követően másfél hónapba telik, mire elérjük, hogy igazodjanak az iskola napirendjéhez, s tartsák be a viselkedési szabályokat. Végzőseink többsége a Makkosjánosi Mezőgazdasági Líceumban, illetve a Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolában folytatja a tanulmányait, a többiek pedig a Munkácsi Állami Egyetem Humán-Pedagógiai karán, illetve a Beregszászi Egészségügyi College-ben tanulnak tovább. Jól felszerelt számítástechnikai, történelem, illetve magyar nyelv és irodalom szaktanteremmel rendelkezünk, az utóbbi felszerelésében sokat segített a KMPSZ, mely magyar nyelvű térképeket és szemléltetőeszközöket ajándékozott a tanintézetnek. A pedagógusszövetséghez benyújtott pályázataink révén tévékészüléket és hifitornyot sikerült vásárolnunk, s ezenkívül jelentős számú szépirodalmi kiadványt is kaptunk a szervezettől. Míg a komputereket a járási oktatási osztálytól vehettük át, s ugyanők cserélték ki a félévszázados, elszuvasodott keretű ablakok nagy részét, műanyag keretű nyílászárókat adományozva az iskolának. Az idén két tanulónk második lett a járási tanulmányi versenyeken, egyikük rajzból, a másik munkából, az elmúlt évek folyamán nem egy diákunk az elsők között végzett a járási angol, illetve ukrán nyelv- és irodalomvetélkedőkön, s a megyei megmérettetéseken is helyezéseket értek el. Nincs viszont sportcsapatunk, illetve tornatermünk. A Kárpátaljai Református Egyházkerület és a Kiskunlacházi Református Gyülekezet együttműködése eredményeként 1999-ben a magyarországi településről érkező munkások az anyaországi egyházközség szervezésében átszerelték a tantermek fűtési rendszerét, illetve kiépítették a benti vízöblítéses WC-ket és mosdókat. Az egyházkerületünkkel kapcsolatba lépő hollandiai Steinweiki Református Gyülekezet bútorszállítmányai révén pedig nyolc éve újakra cseréltük az osztályok valamennyi székét és iskolapadját.
Ciberefesztivál és történelmi nevelés
– Megannyi más kárpátaljai magyar településhez hasonlóan, Kisbégányban is 1989-ben alakult meg a KMKSZ-alapszervezet, melyet 1992 óta vezetek, s jelenleg 110 főt tesz ki a taglétszámunk – ismertet meg beszélgetőtársam az alapszervezettel. – 1991-ben a református templom kertjében felavattuk a II. világháborúban elesett helybeli honvédek, valamint a szovjet kényszermunkatáborokban elhunyt falubelijeink emlékművét, több ízben is mi szerveztük meg a '44-es megemlékezést, s ha nem is mi bonyolítjuk le a rendezvényt, akkor is megkoszorúzzuk az emlékművet, míg a március 15-i ünnepségünkre az iskola falai közt kerítünk sort. Részt vettünk, részt veszünk a KMKSZ megyei szintű programjaiban, a beregszászi középszintű szervezet hagyományos farsangi bálján, az idén pedig első ízben szerveztük meg a ciberefesztivált. Falunkban ugyanis nagy hagyománya van a cibere- és a szilvalekvárfőzésnek, a környező falvakban ciberéseknek becézik a kisbégányiakat, s a jövőben hagyományos szüreti bállal egybekötött lekvárfőző fesztivállá szeretnénk kibővíteni a rendezvényt. Bekapcsolódunk a falurendezésbe, tavaly és tavalyelőtt mi takarítottuk ki a községi temetőt. Emellett a gyermekekkel igyekszem megismertetni nemzetrészünk közelmúltját. Még az 1990-es években sok lágertörténetet gyűjtöttem fel, s most azokat továbbadom a felnövekvő nemzedék tagjainak, hogy legyenek tisztában a tényleges történelmünkkel. Az idei iskolai nyári tábor idején pedig az 5–9. osztályos nagycsoport tagjaival felkerestük a község legidősebb lakosát, id. Komári Józsefet, aki beszámolt a hadifogolytáborban átélt élményeiről.
Egyházközség – gondokkal
– A Kisbégányi Református Egyházközség – a gyermekekkel együtt – mintegy 730 lelket számlál. Az idén hét gyermeket kereszteltem meg, 4-5 fiatal párt eskettem össze, és tíz hívünket búcsúztattam el – tájékoztat Kőrözsi Sándor, a Kisbégányban is szolgáló beregdédai református lelkipásztor. – Hetente háromszor keresem fel a gyülekezetet, a vasárnapi istentisztelet mellett szerdán konfirmációi foglalkozást, csütörtökön pedig bibliaórát és hétköznapi istentiszteletet tartok. A régi paplakot még a szovjet időkben átadták egy családnak, akiktől az 1990-es évek derekán visszavásároltuk az épületet, ám volt tulajdonosai annyira elhanyagolták az épületet, hogy le kellett bontanunk, s hat éve belevágtunk az új parókia felépítésébe, melyben a lelkészlakás mellett gyülekezeti termet alakítunk ki, ahol egyházi, sőt községi rendezvényeket is szeretnénk majd lebonyolítani. Az épület már tető alá került, külső vakolást kapott, de még nem kevés belső munkálatot kell elvégeznünk, így még nem vehettük használatba. A vasárnapi istentisztelet kivételével az általános iskolában bonyolítjuk le az egyházi rendezvényeket, köztük a hittanórákat, melyeken jelenleg 78 gyermekkel foglalkozik az egyetlen, helyben lakó vallástanárunk.
Korábban tűzifát szereztünk be a szegénységben élő, idős egyháztagok megsegítésére, karácsonykor pedig élelmiszercsomagokat adományoztunk rászoruló hittestvéreinknek, ám mivel az új parókia építése mellett szükségessé vált a templomtető újrafestése, valamint az ablakok cseréje, továbbá a fűtési rendszert is be szeretnénk szerelni a telente jéghideg templomba, így jelenleg e munkálatok elvégzésére is össze kell gyűjtenünk az anyagiakat, s kevesebb pénzeszközt tudunk fordítani a diakóniai munkára. Azért időnként így is egy-egy vasárnapi perselypénzzel hozzájárulunk a helybeli, sőt néha a más falvakban élő betegek műtétjének az elvégzéséhez, tolókocsikat szerzünk be a rokkant egyháztagok számára, speciális kerékpárokat vásárolunk a fogyatékos gyermekeknek, tavasszal és ősszel élelmiszert gyűjtünk a Nagyberegi Református Líceum számára, s ugyancsak évente kétszer az egyházi tanintézet megsegítésére helyezzük ki a perselyeket.