Beregardótól a Tiszába igyekvő Borzsa folyóig századok óta tartó szőlőművelésről tanúskodó, szép ívű, lankás hegyek magasodnak az Ungvár–Beregszász–Rahó főútvonal mintegy 15 kilométer hosszú szakasza fölé. Az ősszel a sárga, a piros és a zöld megannyi árnyalatában pompázó magaslatok keleti végében pedig egy 1350 lakosú község, Bene házai simulnak a lejtők lábához.
Az Árpád-kortól a lágerekig
A faluról első ízben – Bhene alakban – IV. Béla 1269-ben kelt oklevelében olvashatunk, melyben "a második honalapító" Péter és Márton földesuraknak adományozta a községet. A település neve a feltételezések szerint a Benedek név becéző formájából alakult ki, s talán a helység rég elporladt alapítójára utal. A középkorban a benei parasztok többsége a kovászói váruradalom jobbágya volt, kisebb részük pedig különböző nemesi családok itteni részbirtokait művelte meg. 1703 júliusában ezen a falun is átvonult a szabadságharcát megindító II. Rákóczi Ferenc kuruc hadserege, míg 1848–1849-ben 51 helybeli lakos állt be nemzetőrnek, illetve honvédnek, akik a kárpáti hágók védelmében küzdöttek Barco császári tábornok Galíciából betörő csapatai ellen. 1944 őszén a szovjetek 141 férfit hurcoltak el a községből, akik közül 32-en a sztálini kényszermunkatáborokban haltak meg. A kárpátaljai magyar településneveket elszlávosító szovjet érában pedig Dobrosziljává, vagyis "Jófalvává" "keresztelték át" a helységet, mert vélhetően az illetékes csinovnyik kapizsgált valamit a latinhoz, tudta, miszerint a "bene" szó latinul "jót" jelent, s úgy gondolhatta, hogy a helynév az említett latin kifejezésből ered, ám ennek az égadta világon semmi alapja sincs. A falu csak a rendszerváltás után kapta vissza eredeti nevét.
A kétszer született alapszervezet
– A kommunista diktatúra végnapjaiban, 1989-ben nálunk is megalakult a KMKSZ-alapszervezet, mely 1992-ben síremléket állított két, második világháborús honvédnek. Történt ugyanis, hogy a harcok során megsemmisült benei vasúti, illetve közúti híd újjáépítésére a szovjet hadsereg 1945-ben ide hurcolt 72 magyar hadifoglyot, akik közül négyen meg akartak szökni, ám az oroszok elfogták őket, s brutálisan, vasvillával szúrták agyon a szerencsétleneket, akiket jeltelen sírokban földeltek el. Kettejüknek nem tudtuk kinyomozni a kilétét, a dél-alföldi, nagybánhegyesi Sipiczki Pál, valamint a nyugat-dunántúluli, mérgesi Gősi György neve viszont felkerült az emlékműre – tájékoztat Molnár László alapszervezeti elnök.
Az avatóünnepség után két évvel azonban megszűnt a szervezetünk, s csak 2001-ben hoztuk újból létre azt, mely jelenleg 260 tagból áll. Újjáalakulásunk évében a helybeli általános iskola falán, ha kicsit megkésve is, de márványtáblát helyeztünk el az államalapítás millenniuma alkalmából, 2004-ben – az oktatási intézmény előtt – lelepleztük a II. világháborúban elesett 19 benei honvéd, valamint a Gulagon elhunyt falubelijeink emlékoszlopát, öt éve pedig a tanintézet előcsarnokában felállítottuk Szent István király faszobrát. Augusztus 20-án itt ünnepeljük meg az államalapítás évfordulóját, mely rendezvényen – színvonalas műsort bemutatva – általában a Ficseri Gyermekstúdió is fellép, míg novemberben – a történelmi egyházakkal együtt – megemlékezünk a II. világháború és a sztálinizmus áldozatairól. Részt veszünk a KMKSZ programjaiban, két honismereti kirándulás mellett pedig színházlátogatást is szerveztünk a tagság számára, az utóbbit a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház (Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház) beregszászi előadásának a megtekintésére.
Egy tanintézet élete
– A helybeli általános iskolában16 pedagógustársammal együtt jelenleg 90 tanulót oktatunk, a végzősök pedig többnyire a Beregszászi 4. Sz. Kossuth Lajos Középiskolában, illetve a járási központ szakközépiskoláiban folytatják tanulmányaikat, kevesebben választják a Tiszapéterfalvai Református Líceumot, a Nagymuzsalyi Középiskolát, valamint a Makkosjánosi Mezőgazdasági Líceumot – vált témát fizika szakos tanárként dolgozó beszélgetőtársam. – Aránylag jól felszerelt tanintézmény vagyunk. Kémiai és fizikai laboratóriummal, három szaktanteremmel (köztük egy számítógépessel), s néhány audiovizuális segédeszközzel rendelkezünk, magyarországi barátaink könyvgyűjtő akciói eredményeként pedig tekintélyes számú anyanyelvű szépirodalmi kiadvánnyal gazdagodtunk.
A járási tanulmányi versenyeken több alkalommal is 1. vagy 2. helyet nyertünk, az énekkarunk és a tánckörünk rendre az első három hely valamelyikét éri el a járási művészeti vetélkedőkön, míg egyik diákunk pár évvel ezelőtt másodikként fejezte be a megyei rajzversenyt. Emellett a sport terén is érünk el eredményeket, a fiú és a lány kézilabdacsapatunk minden éven az első három helyezett között fejezi be a járási általános iskolai bajnokságot, a futballcsapatunk már többször is megnyerte a járásban működő általános iskolák labdarúgótornáját, nemegy tanulónk pedig – szintén járási szinten – első helyet szerzett könnyűatlétikából.
Templomok és egyházközségek
– Gyülekezetünk mintegy 540 hívet számlál – ismertet meg hitközségével Orbán Sándor református lelkész. – Nagyon értékes kegytárgyakkal rendelkezünk, köztük szépen kihímzett, régi úrasztali terítőkkel. A kárpátaljai protestáns szentegyházak közül pedig a mi templomunkban találhatóak a legkorábbról fennmaradt úrvacsorai kelyhek, melyek egyike még a reformáció előtti időkből származik, míg az újabbik már a hitújítás korában, 1591-ben készült, s 1900-ban, a párizsi világkiállításon díjat nyertek mint az ötvösművészet remekei. Emellett a tulajdonunkban van egy Kárpátalján egyedülállónak számító, két, összecsukható fatáblára írt, 1742-ből származó epitáfium (halotti beszéd).
A régi parókiánkat nem kaptuk vissza, de az önkormányzat 1992-ben átadott nekünk egy addig tanácsi tulajdonban álló, romos épületet, melyet önerőből újítottunk fel. Lelkészlakást és gyülekezeti termet alakítottunk ki benne, s a többi falusi gyülekezetben folyó diakóniai munka mellett ingyenkonyhát is nyitottunk itt, ahol hetente egyszer meleg ételt főzünk a rászoruló egyháztagoknak, az asszonykörünk pedig rendszeres jelleggel levestésztát készít vidékünk református líceumai számára. A hittanóráknak részben ugyancsak a gyülekezeti terem, részben viszont a helyi általános iskola ad otthont.
– A lakosság 45 százalékát római katolikusok teszik ki, s Holozsi Imre egyháztagnak az egyházközségről írt tanulmánya szerint a hívek hosszú ideig a sárosoroszi római katolikus templomot keresték fel, hogy részt vehessenek a miséken, a görög katolikusok pedig a kovászói szentegyházba jártak át a szent liturgiákra, mígcsak 1934-ben fel nem épült a két felekezet közös, helybeli temploma – közli a 2005 óta Benében szolgáló Németh Sándor atya. – Az önkormányzattól megkaptuk a volt községi jegyzői lakást, melyet részlegesen felújítottunk, s most itt működik a plébánia, a két hitoktatónk viszont az iskolában tartja meg a vallástanórákat a római és a görög katolikus gyermekek számára.
– Egyházunk 1949-es megszüntetése után évtizedekig egyedül római katolikus miséket tartottak a templomban, s csak a helybeli görög katolikus egyházközség 1990-es újjáalakulása óta kerítünk benne sort a szent liturgiákra – tájékoztat a Benében is szolgáló Hrabár Tamás parochus. – Gyülekezetünk mintegy 80 lélekből áll, s havonta két vasárnap, valamint karácsony, húsvét és pünkösd másodnapján utazom ki Beregszászból megtartani a szent liturgiát. A karitatív munka keretében pedig a római és a görög katolikus egyházközség az 1990-es évek elején, valamint az 1998-as és a 2001-es árvíz után segélycsomagokat osztott szét a rászorulók között.
Szőlő és őszibarack
– A község földjei állami gazdasághoz, konkrétan a Nagymuzsalyi Szovhozhoz tartoznak, így még nem kerültek szétosztásra, csak a háztáji gazdaságokat bővítették ki egy hektárral – tudom meg Molnár Lászlótól. – A lakosok többsége a különböző gyümölcsök, elsősorban csemegeszőlő és őszibarack termesztéséből igyekszik megélni, s terméseiket a főútvonalon haladó magánszemélyeknek, illetve a faluba érkező felvásárlóknak adják el. Négy gazda nagyobb mennyiségben készít bort, a nevesebb szőlészek, borászok között említeném meg például Varga Andrást, István Bíró Ernőt, illetve Parászka Györgyöt, 20-25 család falusi turizmussal foglalkozik, az utóbbi időben pedig egyre többen építenek fóliaházat, s belevágnak a nagybani zöldségtermesztésbe, a beregszászi vállalatoknál viszont nagyon kevesen helyezkedtek el.
Sajnos, erőgépek hiányában sokan nem tudják megművelni, illetve nem bírják megműveltetni a kibővített háztájik nagyobbik részét, így sok föld hever parlagon. S míg az óvodánkat a közelmúltban szépen felújították, nagy gondot jelent, hogy évek óta nincs orvosunk, így csak a felcserünkhöz fordulhatnak a különböző problémákkal a rendelőt felkereső betegek.
Egy gazda "kis Tokajból"
Bene egyik legnevesebb szőlésze és gyümölcstermesztője Parászka György, aki a gazdálkodás mellett 11 éve gyakorlati foglalkozásokat tart szőlő- és gyümölcstermesztésből a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola kertészmérnök szakos hallgatóinak.
– Mesterségem nagyon sok gyakorlati fogása az édesapámtól "ragadt rám", míg az elméleti tudnivalókat szakkönyvekből sajátítottam el – magyarázza beszélgetőtársam. – 1988-ban vágtam bele az önálló gazdálkodásba, jelenleg 250 fajta, nemes, európai szőlőt, dísznövényeket (például tuját), bogyósokat, s nagyon sokféle gyümölcsfát termesztek, csak almából húsz fajtát. Szőlő-, illetve faiskolát hoztam létre, s rengeteg fajta oltványom van, hogy ki tudjam elégíteni a legkülönbözőbb igényeket. Nagyon sok oltványt vesznek tőlem a Magyarországról, Kárpátaljáról, illetve Ukrajna távolabbi részeiből érkező vásárlók, köztük több olyan ősi szőlőfajtát, például bakatort, kohárt, melyeket az egész megyében már csak tőlem tudnak beszerezni, illetve ugyancsak régi almafajtákat, melyek termesztése mostanára ugyancsak visszaszorult. Nagyapáink szőlői, gyümölcsei ugyanis sokkal kevesebb vegyszerezést igényelnek, mint az újak. Az utóbbiakat évente 8-10 alkalommal is le kell permetezni, s a magas vegyszerárak miatt a gazdáknak évente több ezer hrivnyát kell kifizetniük a permetezőszerek megvásárlására. Azért persze én is termesztek újonnan kikísérletezett, a betegségekkel szemben ellenálló, s nagyon jó fagytűrő képességekkel rendelkező orosz és ukrán szőlőfajtákat. A legjobban pedig annak örülök, hogy sikerült megmentenem a szőlészként és orvosként egyaránt kiváló képességekkel rendelkező egykori beregszászi orvos, dr. Linner Bertalan által kinemesített szőlők egy részét. Ugyanis még az 1970-es években a tűz áldozata lett a doktor úr ültetvénye, és nagyon sok, általa kikísérletezett fajta odaveszett, melyeknek egész Kárpátalján nem bukkantam a nyomukra. Ám a Pécsi Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet génbankjából visszaszereztem öt, általa kinemesített fajtát, s ezeket visszahoztam szülőföldjükre, a Bereg-vidékre.
Az oltványok, a gyümölcsök és a csemegeszőlő eladása mellett bort is értékesítek a kárpátaljai borfesztiválokon, melyeken már 30-40 arany-, ezüst-, illetve bronzérmet nyertem, s két nemzetközi borfesztiválon is részt vettem, Budapesten, illetve Szekszárdon, melyeken ugyancsak jó helyezéseket értem el. A legbüszkébb pedig arra vagyok, hogy a 2008-as budapesti nemzetközi fesztiválon negyedik lettem a 2003-as évjáratú furmint szamorodni borommal. Emellett pedig turistacsoportokat is fogadok egy általam megvásárolt és helyreállított volt szovhozi pincében, melyet még 1916-ban vájtak ki olasz hadifoglyok egy kóser borokat előállító zsidó szőlőtermesztő számára. A legtöbb turista Magyarországról, illetve Ukrajna hágókon túli részéről érkezik, de jártak már nálam osztrák, német, angol, sőt amerikai csoportok is. Mivel a beregi borvidéket korábban "kis Tokajnak" nevezték, amiért ugyanazokat a szőlőfajtákat termesztették, mint Tokaj-hegyalján, ezért én is – a hagyományokhoz híven – korábban szinte csak fehér borokat állítottam elő. Ám az ukrán borturisták igencsak igénylik a vörös borokat, így – igényeiket kielégítendő – már én is nagyobb számban készítem az utóbbiakat, a fehérek mellett.