Az Északkeleti-Kárpátok hágóiról alákanyargó országutak védelmére már a középkorban kiépült a Nevickétől Husztig húzódó magyar végvárvonal, melynek egyik legkorábban felépült erőssége volt az ungvári vár. A körülötte kiépülő város, Ungvár pedig – évszázadokat átívelő történelme során – megélt mind maradandó építészeti emlékeket hátrahagyó fényes korszakokat, mind a fejlődésben hanyatlást mutató időszakokat, míg a magunk mögött hagyott XX. században a ma Kárpátaljának nevezett terület politikai központja lett.
A háromszor felépült erősség
A középkorban három ízben épült fel a kétszer is semmivé lett ungvári vár. Az első erősség még csak földvár volt, s a várostól délnyugatra, Deregnye község közelében, a Laborc folyó ungi torkolata közelében állt. Egyes kutatók szláv eredetűnek tartják, más vélemények szerint ellenben a honfoglaló magyarok emelték, tény viszont, hogy az I. (Szent) István által alapított egyik legelső várispánság központjaként védte az Uzsoki-hágóról levezető fontos országutat, s valószínűleg az 1241–1242-es tatárjárás során pusztult el. Batu kán hadjárata után – a megyeközponttal mára egybeolvadt Gerény község területén – már kőből építették fel a második ungvári várat, mely viszont a XIV. század elején megsemmisült. Az Anjou-család nápolyi ágából származó I. Károly Róbert király 1320-ban egyik hívének, az ugyancsak olasz földről érkezett Drugeth Fülöpnek adományozta a romokban heverő erősséget, valamint a közelében elterülő várost, s az elmagyarosodó nemesi família tagjai építették fel a ma is fennálló harmadik ungvári erősséget. 1646-ban pedig a vár kápolnájában írták alá az ungvári uniót, melynek értelmében a történelmi Magyarország területén működő ortodox egyház a pápa fennhatósága alá helyezte magát, s így megszületett a magyarországi görög katolikus egyház.
A XVII. század végén fiágon kihalt a Drugeth-család, s 1691-ben a török elleni harcokban szerzett érdemei jutalmaként örökös ungi főispánná kinevezett gróf Bercsényi Miklós lett a vár új ura, aki pompás palotát alakított ki az erősségben, ám az 1700–1701-es Habsburg-ellenes összeesküvés egyik vezetőjeként – a szervezkedés lelepleződésekor – Lengyelországba emigrált, s csak az 1703-ban kitört Rákóczi-szabadságharc elején tért haza Magyarországra. A vár falaira 1704-ben tűzték ki a nagyságos fejedelem zászlait, s Rákóczi több diplomáciai tárgyalást is folytatott a palota termeiben. Az erősség csak a nagymajtényi fegyverletétel után, 1711 májusában nyitotta meg kapuit a császári hadak előtt. 1769-ben Nagykaposról Ungvárra helyezték át Ung vármegye központját, majd hat év múltán Mária Terézia császár- és királynő a Munkácsi Görög Katolikus Püspökségnek adományozta a stratégiai jelentőségét elveszített várat, melyben a szovjetkorszak elejéig papnevelde működött, jelenleg pedig múzeumként fogadja a látogatókat.
Petőfi Sándor 1847-ben, Úti leveleiben még lesújtó képet festett a fejlődésében ideiglenesen megtorpant városról, mely a következő évtizedben viszont fokozatos fejlődésnek indult, amit jelentős mértékben felgyorsított a Csap–Ungvár vasútvonal 1872-es felépítése. Ezt követően hirtelen fellendült a település kulturális, gazdasági élete, s a belváros a későbbi beépítések ellenére részben még ma is őrzi a kiegyezés korabeli "békeévek" hangulatát.
Trianon után Ungvár vált a Csehszlovákiához csatolt Kárpátalja (korabeli nevén: Podkarpatska Rus) közigazgatási székhelyévé, ekkor épült ki a kormányzósági negyed, az elszlávosító politika hatására azonban az 1930-as évekre 20 százalékra csökkent a magyar lakosság részaránya. Az 1938. november 2-án aláírt első bécsi döntés az Ung-parti várost is visszaítélte Magyarországnak, hat év múltán viszont, közel ezer magyar férfi deportálásával, "bemutatkozott" a szovjethatalom, melynek évtizedei alatt – a tömeges ukrán, orosz betelepítések nyomán – döntő részben elszlávosodott a szebb időket is megélt település.
KMKSZ-élet – honismereti kirándulásoktól a labdarúgó-emléktornáig
– Ungvár 117 600 lakosa közül jelenleg már csak nyolcezren vallják magukat magyarnak, s nagyon szétszórtan élnek a város területén, ami kissé megnehezíti a rendezvényeink megszervezését – magyarázza Tarics Zoltán, a városi KMKSZ-alapszervezet elnöke. – 1989-ben megannyi alapszervezet alakult a megyeközpontban, ám később a többségük megszűnt. Miután módosították a Szövetség alapszabályát, s egy településen csak egy alapszervezet működhet, 2000-ben a megmaradt alapszervezetek egyesültek, tagságunk jelenleg 1500 főt számlál. 2001 óta több kirándulást szerveztünk a tagok számára, melyek során bejártuk Kárpátalját. Jártunk Erdélyben, korábban pedig Magyarországra is gyakran ellátogattunk, ahol – többek között – megtekintettük az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkot, az Aggteleki-cseppkőbarlangot, illetve a hajdúszoboszlói gyógyfürdőt. A trianoni békediktátum 85. évfordulóján, az ungvári református templomban megtekintettük Koltay Gábor Trianon c. filmjét, s 2008 óta mi szervezzük meg a Gulag áldozatairól történő megemlékezést a KMKSZ megyei szervezete által 1989-ben, a Kálvárián felállított emlékkőnél. Tavaly megrendeztük a Zádor Endre Labdarúgó Emléktornát, a múlt év decemberében irodalmi esten láttuk vendégül Galgóczy Árpád magyarországi költőt, műfordítót, s ha a KMKSZ megyei szervezete Ungváron tartja a március 15-i központi ünnepséget, mi is besegítünk annak szervezésébe. Természetesen bekapcsolódunk a KMKSZ megyei programjaiba is, tavaly például 508, a schengeni vízumhoz szükséges támogatói nyilatkozat kiállításának ügyintézésében vettünk részt.
Az egyházak mint a megmaradás bástyái
– Nyolcezer hívő alkotja az Ungvári Római Katolikus Egyházközséget, akik 80 százaléka magyar, a többiek pedig ukránok, illetve szlovákok – mutatja be a gyülekezetet Molnár János ungvári plébános. – A Szent György Plébániatemplomban, valamint három kápolnában végezzük a miséket, melyek többségét én tartom meg magyarul, míg az ukrán nyelvűeken a Szerednyéről bejáró Benedikt atya, a szlovákokon pedig az Őrdarmáról kiutazó József atya szolgál. A jelenleg az Ungvári Csajkovszkij Zeneiskola által használt régi plébániánkat, sajnos, 15 évnyi kérvényezés dacára sem kaptuk vissza, viszont újból a birtokunkba került az egykor a plébánia alkalmazottainak (a harangozónak, a sekrestyésnek stb.) otthont adó, négy lakásból álló épület, melynek felújítását nagyrészt a Kölni Érsekség finanszírozta, de mi is hozzájárultunk a munkálatok elvégzéséhez. Most itt működik a plébánia, a kilenc magyar hitoktatónk (köztük két nővér) itt tartja meg a magyar nyelvű vallástanórákat (az elmúlt tanévben 300 gyermek vett részt a foglalkozásokon), míg az ukrán, illetve a szlovák hittanórákra a bozdosi kápolnában kerül sor.
Évente általában 50 gyermeket keresztelünk, 65-70 hívünket temetjük el, s 30-35 pár esküszik egymásnak örök hűséget. A házasságok 70 százaléka magyar–ukrán vegyesházasság, ahol a szláv házasfél pravoszláv vagy görög katolikus vallású, ám többnyire a mi templomunkban mondják ki a boldogító igent, s a gyermekeiket is jobbára én keresztelem meg. A házasságkötés előtt foglalkozásokat is tartok a jegyespárok számára, felkészítve őket közös életükre. A családlátogatások során felkeresem a hittanos gyermekeket és szüleiket, a fiatal egyháztagok számára kirándulásokat szervezünk a környékre, Nevickétől Munkácsig, s félévente családi napot tartunk a bozdosi kápolnában, a hitoktatásban részesülő gyermekek előadásaival, illetve szabadidős programokkal. Az Ungvári Karitász pedig szegénykonyhát tart fenn, melynek alkalmazottai hetente háromszor meleg ebédet főznek ötven rászoruló részére, akik vagy az étkezdében fogyasztják el az ételt, vagy a munkatársak szállítják házhoz azt.
– Az Ungvári Református Gyülekezet 800 lelket számlál, lelkészünk a helyben lakó Héder János. Mintegy tíz éve megalakult az ukrán nyelvű református egyházközség, mely jelenleg 70 főből áll, s számukra is – az ukránt anyanyelvi szinten beszélő – Héder tiszteletes tartja meg az istentiszteleteket – tájékoztat Erdei János, a gyülekezet gondnoka. – Évente három-öt párt esket össze a lelkipásztorunk, de kevés a magyar–ukrán vegyesházasság, s ha akad is ilyen, a szülők általában nálunk, reformátusoknál kereszteltetik meg a gyermeküket (vagy gyermekeiket). Sajnos a születésszám alacsony, esztendőnként csak 8-10 újszülöttet keresztelünk, miközben 20-25 egyháztagtól veszünk végső búcsút.
A szovjetrendszer beköszönte után a jelentős méretű parókia nagy részét elvette az új hatalom, volt frontharcosok számára alakítottak ki benne lakásokat, melyekben most az egykori vörös katonák leszármazottai élnek, s csodák csodája, hogy egy két szobából, konyhából és fürdőszobából álló lakrészt meghagytak a mindenkori lelkészünknek. A múlt évben önerőből felújítottuk a paplakot, míg tíz éve visszavásároltunk két helyiséget, melyekben – a közfalak elbontásával – gyülekezeti termet alakítottunk ki, s itt, valamint az Ungvári Dayka Gábor Középiskolában kerítünk sort a vallásoktatásra. Holland testvéreink támogatásával – hetente kétszer – ebédet főzünk a parókián félszáz, szegény sorsú egyháztagnak, míg a presbiterek rendszeresen felkeresik a betegeket, s ha kell, kisebb-nagyobb javítási munkálatokat is elvégeznek idős, megfáradt, egyedülálló hittestvéreink otthonaiban, vagy pénzadományokkal járulnak hozzá gyógyszereik beszerzéséhez. A Dorcas Segélyszervezettől negyedévenként kapunk élelmiszercsomagokat, sőt néha pénzt is, melyeket mintegy 50 rászoruló közt osztunk szét, karácsony szentestéjén pedig megajándékozzuk a gyülekezet összes gyermekét.
Több mint tíz éve létrehoztuk a templomi kórusunkat (ez egy nőkből és férfiakból álló vegyeskar), mely a nagyobb ünnepeken szolgál a szentegyházunkban, s már háromszor megrendeztük az egyházi énekkarok találkozóját, melyeken nemcsak kárpátaljai, hanem magyarországi kórusok is bemutatták a tudásukat.
A római katolikusokon és a reformátusokon kívül viszonylag kevés számban magyar anyanyelvű görög katolikusok is élnek Ungváron, ám saját egyházközséggel nem rendelkeznek. Számukra Ambrus József parochus tart magyar nyelvű szent liturgiát a Szent Kereszt Székesegyházban, hétköznap reggel, vasárnaponként és ünnepnapokon pedig a kora délutáni órákban.