A történelmi Bereg vármegyében egykor hatalmas területet – a XIX. század derekán még több mint 150 ezer katasztrális holdat – foglalt el a Szernye-mocsár, melynek közepén hullámzott a Nagy-tó (más néven: Gáti-tó), s bár a lápot, valamint az említett állóvizet mára lecsapolták, a hajdani tó északnyugati partjára települt, jelenleg 3150 lakost számláló, mintegy 97 százalékban magyarlakta Gát község ma is éli mindennapjait a Beregszász – Munkács főútvonal mentén.
Amiről az évszázadok mesélnek
Az első fennmaradt oklevél, melyben említést tesznek a településről, 1374-ből származik, ám a néphagyomány szerint már az 1241-1242-es tatárjárást is megélte a község, amikor is a helybeli lakosok – Batu kán hadai elől menekülve – a mocsárba húzódtak, mivel jól ismerték a lápot, az ember súlyát is megbíró zsombékokat, s tudták, hová léphetnek úgy, hogy el ne nyelje őket a növényzettel sűrűn benőtt ingovány. A számukra ismeretlen terepre tévedt tatárok viszont nem mertek behatolni az ezer veszélyt rejtő vízi világba, így hamar felhagytak a gátiak üldözésével, akik a vész elmúltával visszatértek falujukba, s újjáépítették felperzselt otthonaikat. Amennyiben a hagyománynak van alapja, a község – az egész Északkeleti-Felvidékkel együtt – eredetileg királyi birtok volt, a XIV. században viszont a munkácsi váruradalomhoz került, s földbirtokosai megegyeztek a Vereckei-hágóról levezető utat vigyázó erősség mindenkori uraival, köztük Hunyadi Jánossal, Bocskai István magyarországi és erdélyi fejedelemmel, Bethlen Gáborral, Erdélyország legnagyobb fejedelmével, vagy éppen a Rákócziakkal.
A helység a gát köznévről kapta a nevét, mivel a középkorban töltést építettek az ingoványon át, hogy a rajta húzódó úton meg lehessen közelíteni a települést, melynek ősi magva a Szeg nevű dombon fekszik, s mindig védve volt a Szernye-mocsár áradásaitól, míg a község később megszülető részének, az ún. Újvégnek a lakóházai az 1800-as évek közepén megindult lecsapolási munkálatok eredményeként szárazra került, lapos területen épültek fel.
A főútvonal mentén fekvő falu sokat szenvedett a XVI–XVII. században, 1566-ban szinte teljesen elpusztították a tokaji vár ostroma után hazafelé tartó tatár hadak, 1657-ben pedig a Verecke felől lezúduló lengyel csapatok égették fel a települést. Az 1700-as-1800-as években viszont számottevő fejlődésen ment át a község, lévén, hogy az Alföld peremén fekvő Ungvár – Munkács – Beregszász – Nagyszőlős vásárvárosvonal mentén helyezkedett el, s részesedett a hegy-, illetve a sík vidék között kibontakozódó kereskedelem hasznából. A XX. század ellenben ezt a helységet sem kímélte meg, a II. világháborúban 21 gáti katona esett el a keleti fronton, Sztálin lágereiben pedig 52 helybeli magyar férfit pusztított el a szovjethatalom.
Az emlékjelektől a kulturális programokig
– A szabadabbá váló politikai légkört hozó peresztrojka idején, 1989-ben alakult meg a KMKSZ helyi alapszervezete, mely pillanatnyilag 161 tagot számlál – tájékoztat Lőrinc Ágota, az alapszervezet jelenlegi elnöke. – Már a megalakulás évében kopjafát, egy évre rá pedig emlékművet emelt az alapszervezet a sírkertben, hogy lerójuk az utókor kegyeletét a világégés, valamint a Gulag áldozatai előtt. Ugyancsak 1990-ben avattuk fel a művelődési ház falán elhelyezett Kovács Vilmos-emléktáblát, megemlékezve a községünkből származó, kiemelkedő jelentőségű kárpátaljai magyar költőről, 2007-ben pedig mi is közreműködtünk születése 80., halála 30. évfordulója alkalmából a KMKSZ megyei szervezete által megszervezett ünnepség lebonyolításában, mely rendezvényen – többek között – részt vett a kárpátaljai születésű néhai S. Benedek András Arany János-díjas író, költő, irodalomtörténész, valamint az egykori Forrás Stúdió több tagja.
– A helyi középiskolában minden év májusában megrendezzük a Kovács Vilmos Szavalóversenyt, ám az idén erre sajnos nem került sor. Reméljük, hogy az ősz folyamán mégiscsak megrendezhetjük a szavalóversenyt. A KMPSZ és a KMKSZ járási szervezete jelezte: készek támogatni ezt a fontos rendezvényt – jegyzi meg Király Katalin igazgatóhelyettes, aki a KMPSZ elnökségi tagja.
– A református egyházközséggel együtt minden év novemberében fejet hajtunk a II. világháború és a sztálinizmus áldozatai előtt – veszi vissza a szót Lőrinc Ágota. – Az elmúlt esztendőben megszerveztük a Mikulás-napi ajándékosztást: egy Mikulásnak öltözött felsőosztályos diák felkereste a szegény családokban nevelkedő gyermekeket, s édességcsomagokkal örvendeztette meg őket, melyek beszerzését a középszintű szervezet, valamint az alapszervezet finanszírozta. Három évvel ezelőtt honismereti kirándulást is szerveztünk a KMKSZ-tagok számára, felkeresve Huszt magyar vonatkozású nevezetességeit. Mind a Mikulás-napi ajándékosztásból, mind a kirándulásokból hagyományt akarunk teremteni. A középszintű szervezet támogatásával többször is megrendeztük a gyermeknapot, a református gyülekezettel együtt pedig részt vettünk a temető tereprendezési munkálataiban. A múlt évben és tavalyelőtt egyaránt kb. félszáz, a schengeni vízumhoz szükséges támogatói nyilatkozat kiállításában működtünk közre, az idén azonban már az első öt hónap alatt ugyanennyi kérelem érkezett hozzánk. S ha valamilyen kulturális rendezvényre kerül sor Beregszászban, mikrobuszt veszünk bérbe, hogy az alapszervezet több tagja is részt vehessen ezeken a programokon, így nemegyszer megtekintettük a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház előadásait, tavaly meghallgattuk a Csík zenekar előadását, az idén pedig a Ghymes együttes koncertjét.
Énekkar, gyermekevangelizáció, cigánymisszió
– 1730 hívő alkotja a Gáti Református Egyházközséget, évente átlag 18 gyermeket keresztelek, 28 elhunytat temetek el, s 7-8 fiatal párt esketek össze. A helységhez tartozó romatelepen pedig – a cigánymissziót szívügyének tekintő Gulácsy Lajos nyugalmazott püspök kezdeményezésére – külön cigánygyülekezet alakult (ez jelenleg 85 főből áll), s templom is épült a számukra, melyben ugyancsak én szolgálok. De az egyházközségünkön belül is működik a cigánymisszió, aktív egyháztagokkal együtt felkeresem a romatelepet, s evangelizációt tartunk a cigányok körében – tudtuk meg Szilágyi Károly református lelkésztől. – A régi parókiánkban a szovjetrendszer idején iskola működött, ám miután az 1980-as évek derekán felépült a tanintézet új otthona, lebontották a hajdani paplakot, így a ’90-es évek elején csak az épület puszta telkét kaptuk vissza, melyen nagyobbrészt külföldi támogatásból, több holland segélyszervezet közreműködésével építettük fel az új parókiánkat. Itt tartom meg a konfirmációi foglalkozásokat, míg a két vallástanárunk a Kovács Vilmos nevét felvett helyi középiskolában vezeti le a hittanórákat, melyeken jelenleg 250 gyermek vesz részt. Gyermekevangelizációs alkalmakra is sort kerítünk, hogy már kicsiny korukban megerősítsük a gyülekezet legfiatalabb tagjainak a hitét, nyaranta pedig gyermektábort szervezünk.
Két éve megalakult az egyházi énekkar, mely a saját templomunkon kívül időről időre felkeresi a guti, a balazséri, a benei, illetve a búcsúi református gyülekezeteket is, hogy szolgálatával még felemelőbbé tegye az istentiszteleteket. A presbitériumon belül működő diakóniai bizottság tagjai pedig a beteglátogatások során – a lelki vigasz nyújtása mellett – kisebb élelmiszercsomagokat is adományoznak az egészségüket elvesztett egyháztagoknak, s más gyülekezetekhez hasonlóan, szükség esetén a perselyeket is kihelyezzük a szegény sorsú betegek megsegítésére. Emellett pénzzel és élelmiszerekkel támogatjuk a Nagydobronyi, illetve a Nagyberegi Református Líceumot, lévén, hogy az egyházközség több fiatal tagja is ezekben az oktatási intézményekben végzi tanulmányait.
A primőröktől a kosárfonásig
– A lakosság kétharmada a mezőgazdaságból tartja fenn magát, a gazdák a községi tanácstól kapott, általában 70 árat kitevő parcellákat művelik meg, míg a négy helybeli farmer pár hektárt vett bérbe a tanácstól – fejti ki Lőrinc Ágota. – A gazdálkodók jelentős számban nevelnek malacokat, melyeket a beregszászi vagy a munkácsi piacon tesznek pénzzé, sokan termesztenek eladásra krumplit, s egyre többen építenek fóliaházakat, a bennük megtermelt primőröket (előbb a retket, majd az uborkát és a paradicsomot) pedig, a burgonyához hasonlóan, viszonteladók, köztük lembergi, illetve kijevi kereskedők vásárolják fel. Míg a tehéntartó gazdák (a falusi csorda jelenleg 120 szarvasmarhát számlál) borjúkat is adnak el a közeli falvak lakóinak, s a tejfeleslegüket is áruba bocsátják, úgy, hogy vagy az átmenő forgalom résztvevői vásárolják meg a főútvonal mentén árusított, műanyag palackokba kimért tejet, vagy falubelijeiknek adják el a tápláló italt. Az idősebb teheneket pedig levágatják a munkácsi vágóhídon.
Akik ipari munkából próbálnak megélni, vagy a beregszászi, illetve a munkácsi vállalatoknál, vagy a helybeli varrodában keresik meg a kenyerüket. Pár férfi a kijevi, odesszai vagy csehországi építkezéseken helyezkedett el, de többen vannak, akik Ungváron, Munkácson, illetve a környékbeli falvakban dolgoznak mint kőművesek. Sok roma pedig kosárfonással, valamint vesszőből, nádból készített lábtörlők értékesítésével foglalkozik, s Magyarországról, konkrétan Szabolcs–Szatmár–Bereg megyéből is érkeznek hozzájuk felvásárlók, akik az anyaországban árusítják a Gáton készült háziipari termékeket.
Kalászosok, kukorica, napraforgó
– Tíz évvel ezelőtt három hektárt vettem bérbe a községi tanácstól – jelenleg évi 30 hrivnyát kell fizetnem egy hektár bérletéért –, s ezen a kisbirtokon indítottam be a gazdaságomat, melynek vezetését immár átadtam a fiamnak – pillant vissza a közelmúltba Bahus Imre, a helybeli farmerek egyike. – Kalászosokat, kukoricát, illetve napraforgót termesztünk, olajat viszont csak saját részünkre üttetünk a kisbégányi olajütő malomban, a megtermelt napraforgó zömét egy beregszászi cégnek adjuk el, míg a szemeseket a járási központ piacán tesszük pénzzé. A legtöbb jövedelmünk a tengeri eladásából származik, ám sajnos, nem tudunk több területet bevetni kukoricával, mert a málé megtermelése nagyobb befektetést igényel, mint a gabonaféléké, s kukoricavető-géppel sem rendelkezünk, így bérbe kell vennünk a nevezett gépezetet, ami ugyancsak megnöveli a tengeri önköltségi árát.
A gépparkunk egy 30 éves traktorból, valamint egy ugyanilyen korú kombájnból áll, s annyi pénzt kell fordítanunk a gépek működőképességének a biztosítására meg a gazdaság fenntartására, hogy csak az élelmiszereket, illetve a legszükségesebb ruhaneműket tudjuk megvásárolni a jövedelmünkből.
A gáti gazdák nagy problémája az, hogy mivel községünk földjeit a Kárpáti Tenyészüzem nevű állami gazdaság művelte meg, elmaradt a föld és vagyonelosztás, melyre csak ott került sor, ahol kolhozok birtokolták a termőföldeket. Így a gáti határ túlnyomó része a nyílt részvénytársasággá átalakult állami gazdaság birtokában van.
"Az egész családot bevonom a munkába"
Több helybeli asszony rongypokrócokat is készít, közéjük tartozik Mátyus Erika szövőnő.
– A családunk több nemzedék óta foglalkozik a rongypokrócok szövésével, az édesanyám esetében viszont megszakadt a hagyomány, mivel a helybeli varrodában végzett munkája mellett nem tudott időt szakítani erre a tevékenységre, s így nem tőle, hanem az anyai nagymamámtól sajátítottam el a mesterséget a több mint százéves esztovátánkon. Már 15 évesen megpróbálkoztam a szerkezet kezelésével, 18 éves korom óta pedig folyamatosan, télen-nyáron szövök, sőt még a férjemet is megtanítottam az esztováta kezelésére, amikor benősült a családunkba, de neki nem volt hozzá elég türelme. Most már évek óta külföldön, egy budapesti vasgyárban dolgozik – magyarázza beszélgetőtársam. – Az alapanyag használt ruhanemű. A munkába az egész családunkat bevonom, az édesanyám bontja szét a ruhadarabokat, a cérnát a két fiam segít felhúzni a szövőszékre, s bár lányom nincs, a kisebbik, 13 éves fiam élénken érdeklődik a szövés iránt.
Igyekszem minél változatosabb szín-összeállítású, csíkos mintás pokrócokat készíteni, a nagyanyámtól eltérően viszont nem szövök kockás mintájúakat, mert azokhoz 4-szer-5-ször több cérnára lenne szükség, s a jelenlegi eladási árak mellett nem térülne meg a gyártásukba fektetett munka. Általában 2-3 méter hosszú pokrócokat szövök, de egy ízben egy Gátról a Dunántúlra férjhez ment fiatalasszony megrendelésére 15 méteres pokrócot is készítettem. A helybeli, illetve Kárpátalja több településéről érkező megrendelőkön kívül pedig az egyház cigánymissziójában résztvevő német, észt, illetve amerikai önkéntesek is szövettek már velem pokrócokat, míg a magyarországi rokonaink az anyaországban értékesítik a termékeimet. S ha nem is túl nagy mértékben, de a szövéssel is be tudok segíteni a családi kassza feltöltésébe.