A Tisza mentén felfelé haladva, az ún. huszti kapu elhagyása után megérkezünk a nagy folyó kiszélesedő völgyében elterülő Máramarosi-medencébe, ahol is, Huszttól 20 km-rel délkeletre, hosszú vashíd ível át a szépséges galériaerdők által övezett Tisza fölött, melyen áthaladva megérkezünk egy, az Avas-hegység északi lábaihoz simuló, 8800 főt, köztük 4000 magyar nemzetiségű lakost számláló, nagy múltú településre, Viskre, melynek története több mint hét évszázadot ível át.
Koronaváros a Várhegy árnyékában
Visk múltjának szakavatott ismerője Czébely Lajos helytörténész, a Kölcsey Ferenc Középiskola magyar nyelv- és irodalomtanára.
– A települést elsőként 1270-ben említik meg egy oklevélben – megjegyezném viszont, hogy a régészeti bizonyítékok szerint a terület már a mezolitikumban, vagyis a középső kőkorszakban is lakott volt –, neve pedig a különböző vélemények szerint vagy a szláv Vys személynévből, vagy a faluközösséget jelentő, iráni eredetű vesz szóból származik – idézi fel beszélgetőtársam a múltat. – A fent említett oklevélben már szót ejtenek a falu templomáról, mely azonban minden valószínűség szerint még fából épült, a helyén álló kőtemplom (a jelenlegi református szentegyház) stílusjegyei arról tanúskodnak, hogy az épületet – kör alakú erődfalával együtt – a XIV. század első felében, Károly Róbert uralkodása idején emelték. 1271-ben V. István a Hontpázmány nemzetségből származó Marcell comes fiainak, Mykov és Chepán mestereknek adományozta a községet, akik 1271 és 1281 között földvárat építettek a viski Várhegyen, 1300-ban viszont III. András király Rakaszért, Feketeardóért, valamint az ugyancsak a Tisza mentén
elterülő Nyírtelekért elcserélte a két fivérrel Visket, mely így visszaszállt a koronára. Földvára egy ideig még védte a híres Só-utat, ám az erős huszti kővár felépültével a viski erősség elvesztette hadászati jelentőségét, s lassan az enyészeté lett.
1329-ben Károly Róbert koronavárosi kiváltságokkal ruházta fel Visket, melynek lakosai nem álltak földesúri uralom alatt, csak a királyi kincstárnak adóztak, maguk választották papjukat és városbírójukat, s jogot kaptak arra, hogy vámot szedjenek az itteni tiszai réven átkelőktől. A középkorban sokan foglalkoztak só- és ezüstbányászattal (az ősi bányák később kimerültek), emellett aranyat mostak a Tiszából, s a XIV–XV. században még ez a település volt a legnépesebb máramarosi koronaváros. 1514-ben a viskiek is részt vettek Dózsa György parasztháborújában, amiért súlyos sarcot róttak ki a városra. Magyarország három részre szakadását követően azután a település – Máramaros egészével együtt – az Erdélyi Fejedelemségé lett, s 1657 januárjában országgyűlést is tartottak a helybeli városháza falai között, melynek megnyitása előtt ünnepi istentiszteletre került sor a református templomban. 1703-ban aztán magasra emelkedtek II. Rákóczi Ferenc zászlai, Viski István hadnagy vezetésével 42 polgár csapott fel kurucnak, s valószínűleg később is álltak be helybeli lakosok a Nagyságos Fejedelem seregébe. A XIX. század nagy szabadságharca kitörését követően, 1848-ban pedig 30-an léptek be a nemzetőrségbe, sok helyi születésű honvéd harcolt a Kárpátalja területén sorakozó hágók védelmében, de olyanok is akadtak, akik más alakulatokhoz kerültek, s részt vettek Budavár visszafoglalásában.
A településen a múltban sokan termesztettek kendert, illetve lent, s nagyon jó minőségű vásznakat szőttek, egy viski vászonterítő még az 1851-es londoni világkiállításra is kikerült, a Habsburg Birodalom pavilonjába. A szövés mellett pedig lenolajat is ütöttek, s ezzel is kereskedtek. Ugyancsak a XIX. században virágzott fel a várhegyi fürdő, mely csupán a csehszlovák uralom idején indult el a hanyatlás útján. Az új éra nyitányaként, 1921-ben, a csehszlovák hadseregbe történő besorozás elleni tiltakozásként zavargás tört ki Visken, amit csak a karhatalom bevetésével tudtak leverni, 1939. március 15-én azután ez a település is visszakerült Magyarország kötelékébe. 1944 novemberében azonban a szovjet hadsereg bevonulása véget vetett a visszatért magyar világnak, majd a megszállók 300 helybeli férfit hurcoltak el a Gulagra, akik harmada jeltelen tömegsírokba került, s ezzel még nem ért véget a magyar közösség elleni támadás, az 1950-es években öt helybeli lakost végeztek ki a koncepciós perek során.
Iparosok, gazdálkodók
De miből is élnek meg jelenleg a koronavárosból nagyközséggé vált település lakói?
– A munkaképes férfiak 70 százaléka az építőiparban dolgozik, ennek fele külföldön, jobbára az EU tagállamaiban, Magyarországon, Csehországban, Szlovákiában, illetve a távoli Spanyolországban és Portugáliában, kevesebben vállalnak viszont munkát Oroszországban, ahol a többség a moszkvai építkezéseken dolgozik, de olyanok is akadnak – igaz, csak néhányan –, akik szibériai városokban vállalnak munkát. Sok kőműves dolgozik, persze, belföldön is, Kijevben, illetve más ukrajnai nagyvárosokban. Nem kevés hölgy pedig takarítónőként vagy házvezetőnőként helyezkedik el a határokon túl – tájékoztat Szajkó Károly polgármester. – Sokan dolgoznak a vendéglátóiparban, az igencsak felkapott hellyé vált sajáni üdülőövezetben, főleg hölgyek, akik a szállodákban, éttermekben vállalnak munkát. 170 munkásnak ad kenyeret a viski varroda, s jelentős munkaerőt köt még le helyben a kőtörőüzem, valamint az öt ásványvíz-palackozó üzem, mely utóbbi helyeken a nevezetes sajáni ásványvizet töltik üvegekbe, illetve műanyag palackokba.
Vannak, persze, kisvállalkozók is, egyesek dekoratív kőlapokat állítanak elő, mások pedig asztalosokként dolgoznak, nyílászárókat, bútorokat, lépcsőfeljárókat készítenek, s főleg kijevi, donyecki és más ukrajnai városokból érkező megrendelőknek adják el a termékeiket.
Négy gazda juhnyájjal rendelkezik, s elsősorban a gyapjút értékesítik, amit az Oroszországból érkező felvásárlók vesznek meg, míg a bárányhúst a Sajánban, illetve a környékbeli városokban működő éttermeknek adják el. Ugyancsak négyen alapítottak farmergazdaságot, s 2-60 hektárt művelnek meg. Ketten a viski, a huszti, illetve a técsői piacon teszik pénzzé a gabonájukat meg a kukoricájukat, ketten pedig sertést, illetve szarvasmarhát nevelnek a terményen, s vagy felvásárlóknak, vagy a közeli vágóhidaknak adják el a hízók, valamint a levágásra szánt szarvasjószágok húsát (vágóhíd működik helyben, a járási központban, illetve Técsőn is). A volt kolhozföldek szétosztása még nem fejeződött be, akik viszont eddig részesedtek belőle, azok 1 hektár 35 árat kaptak. Sokan termesztenek almát, amit részben a felvásárlóknak, részben a közelebbi-távolabbi konzervgyáraknak adnak el, a fóliaházi zöldségtermesztés viszont nem jellemző a nagyközségre. Régen sok káposztát is termesztettek a viski határban, ám jelenleg nem érdemes vele foglalkozni, sok pénzt, munkát kell ráfordítani, a hágókon túlról érkező, olcsóbb káposzta pedig lenyomja az árakat, s a helybeliek számára nem térülnek meg a termesztésbe befektetett összegek.
A ragadványnevektől a gasztronómiáig
– A leggyakoribb vezetéknév Visken a Héder, a Hánka, a Krüzsely, a Becske, valamint a Lator – fejti ki a nagyközség egyik legidősebb lakosa, a február 22-én a 90. életévét betöltő id. Sari József, a KMKSZ Nagyválasztmányának a tagja. – Hogy könnyebben meg lehessen különböztetni a sok egyforma vezetéknevű helybeli lakost, ragadványnevekkel látták el őket, így az egyik család Vitéz Hánka lett, mert volt olyan ősük, aki vitézi címet nyert, egy Becske pedig megkapta a Kutyás ragadványnevet, mert gyermekkorában a szülei sok kutyát tartottak, ő meg befogta azokat a szánkója elé, és úgy szánkázott. De Ganajos Héder is akadt, akit nyilván azért neveztek el így, mert sok jószágot tarthatott, Vicsari (vagyis vigyori) Becskének pedig sokat vigyorgott az apja, ezért ragadt rajta ez a név.
Most pedig ismerkedjünk meg egy jellegzetes viski étellel, a disznótoros káposztalevessel.
– Savanyú káposztára vizet öntünk, beleteszünk két fej, apróra vágott hagymát, a disznó nyakáról levágott orjahúst, ízlés szerint őrölt piros paprikát, borsot, ha nem elég sós, akkor sót is, és lassan forralni kezdjük – magyarázza Sari Ilona. – Nem rántjuk be az ételt, hanem habarást készítünk, egy külön tálban tejfellel jól elkeverjük a lisztet, majd az egészet feleresztjük tejjel, az így elkészült habarást pedig beleöntjük a forrás közben lévő levesbe, majd amikor az felforrt, levesszük a tűzhelyről, s ezzel el is készült az étel.
Az érdekvédelem jegyében
– A KMKSZ Viski Alapszervezete 1989-ben alakult meg, jelenleg pedig mintegy 1800 tagot számlál – tájékoztat Krüzsely Tibor, az alapszervezet elnöke. – Még a megalakulás évében – a református templom kertjében – kopjafát emeltünk a sztálini lágerek áldozatainak a tiszteletére, a következő esztendőben pedig márványtáblát helyeztünk el a templom erődfalán, melyre felvésettük mindazok nevét, akik sohasem térhettek haza a Gulagról. 1997-ben ugyancsak az erődfal tövében kapott helyet az 1848-1849-es forradalom és szabadságharcban részt vevő helybeli honvédekről, valamint a budai vár felszabadításánál hősi halált halt viskiekről megemlékező két kopjafa. Márványtáblával adóztunk Krüzselyi Bálint viski születésű jogakadémiai tanár és író, valamint lánya, a máramarosszigeti születésű költőnő, Krüzselyi Erzsébet emlékezetének, a honfoglalás 1100. évfordulója alkalmából pedig kopjafát állítottunk a Kölcsey Ferenc Középiskola udvarán.
Minden évben hozzájárulunk a Tiszapéterfalvai Ének-, Zene-, Néptánc- és Kézművestáborba induló viski gyermekek útiköltségének és étkeztetésének a fedezéséhez, farsangi bált rendezünk, beszállunk a falunapok lebonyolításába, honismereti kirándulásokat szervezünk, megnyitottuk a teleházat, s természetesen megemlékezünk március 15-ről, illetve a sztálini terror áldozatairól. Korábban részt vettünk a kárpótlásban, valamint a magyarigazolványok kiállításában, jelenleg pedig a schengeni vízumhoz szükséges támogató nyilatkozatokkal kapcsolatos ügyintézéssel foglalkozunk. Jól szerepelünk a helyhatósági választásokon, a legutóbbi megmérettetés során is két képviselőt juttattunk a Huszti Járási Tanácsba, a polgármesterünk is a mi támogatásunkkal lett újraválasztva, s számarányunknak megfelelően képviseltetjük magunkat a nagyközségi tanácsban.
Történelmi egyházak – kisebbségi helyzetben
– Gyülekezetünk 2000 felnőtt és 287 gyermekkorú tagot számlál, évente átlagosan 36 keresztelőre, illetve 40 temetésre kerül sor – mutatja be hitközségét Jenei Károly, a Viski Református Egyházközség lelkipásztora. – Támogatjuk a nagyközség magyar tannyelvű középiskoláját, a tanulmányi versenyekre induló diákok rendelkezésére bocsátjuk a gyülekezet mikrobuszát, s élelmiszereket adományozunk az iskolai étkezdének, míg az óvoda magyar csoportjának a tagjai karácsonyi ajándékcsomagokat vehetnek át tőlünk. A gyermekek mellett rászoruló idős testvéreinkről sem feledkezünk meg, az istentiszteletek alkalmával külön perselyt helyezünk ki a megsegítésükre, s rendszeresen támogatunk 20-35 rászorulót. Évente kétszer, karácsonykor, illetve a reformáció emléknapján élelmiszercsomagokat ajándékozunk gyülekezetünk 75 évesnél idősebb tagjainak. Ezenkívül pedig a betegeken is igyekszünk segíteni, gyógyszereket juttatunk el hozzájuk, s támogatást nyújtunk a nagyobb műtétre szorulóknak is.
– A római katolikus egyházközség 800-820 főből áll, lelkészünk, Rácz István pedig Técsőről jár ki hozzánk szolgálni – tudjuk meg Ambrus Józseftől, a katolikus közösség gondnokától. – Az utóbbi időben szépen gyarapodunk, tavaly csak kilenc testvérünket kísértük ki a temetőbe, miközben 16 újszülöttet hajtottunk keresztvíz alá, s négy pár esküdött egymásnak örök hűséget. Megjegyezném: az utóbbi négy év folyamán a keresztelések száma egy ízben azonos volt a temetésekével, három esztendőben pedig meghaladta azokat. 1997-ben megalakult a Karitász helyi szervezete, mely havonta ruhaneműt, szombatonként pedig (kivéve, ha a szombat ünnepnapra esik) élelmiszercsomagokat oszt szét szegény sorsú testvéreink között, míg a templomban állandóan ki van helyezve a Szent Antal-persely a rászorulók – általában egyedülálló nyugdíjasok vagy a családfenntartót elveszített családok – megsegítésére. Mindemellett pedig a Karitász állandó jelleggel biztosítja 60 szegény sorsú gyermek étkeztetését.
Röviden a nagyközség nevezetes szülötteiről
Visken látta meg a napvilágot – többek között – a magyar statisztikatudomány megalapítójának tartott Lassu István földrajzi író, Krüzsely Bálint jogakadémiai tanár és író, Fodó Sándor, a KMKSZ első elnöke, Varga Sándor FIFA-menedzser, Balázs István fafaragó művész, illetve Pál Lajos népzeneoktató.
– Emlékszem, fiatal koromban magam is együtt zenéltem Pál Lajossal és a testvérével, Pál Károllyal – idézi fel a múltat Forgon László, a Kölcsey Ferenc Középiskola igazgatója. – Pál Károly, a viski magyar iskola akkori énektanára énekkart, tánccsoportot vezetett, kitűnő népzenészként pedig megszervezte a Rajkó Zenekart, melynek mi hárman is a tagjai lettünk (én voltam a prímás), s több helyütt felléptünk, köztük Ungváron, a Filharmóniában. Emellett pedig a zenekar egyes tagjait, köztük minket is meghívtak a helyi és környékbeli lakodalmakba zenélni, ahol én hegedültem, míg Pál Lajos harmonikán játszott, s természetesen nemcsak népzenét adtunk elő. De rég volt... – teszi hozzá.